Ne haragudjatok, hogy nem írtam. Nagyon kevés időm volt, és drága Alice barátnőm is traktált feladatokkal. DE végülis nélküle nem született volna meg ez aq fejezet. Nagyon hálás vagyok az én kis stylistomnak. A végében besegített =) Kizzy
Alice szemszöge:
Emmették felé haladtunk, vagyis csak Em felé. Nagyon aggódtam, és bár Jasper végig mellettem volt, és hullámozta felém a nyugalmat, nem segített. Szerintem, ő sem volt nyugodt. Ilyen helyzetekben még neki is nehéz. Hamar a helyszínre értünk, viszont nem láttuk sehol sem Emmettet. Kezdtem megijedni. Nem tudtam mitévő legyek, aztán hátunk mögül mégis meghallottam bátyám szívszorítóan szomorú hangját.
- Sziasztok. – mondta halkan.
- Szia! - mondtam.
- Megtaláltad? – kérdezte Edward.
- Még nem. Se őt, sem Jacobot. – eközben elcsuklott néhol a hangja.
- Mégis mit csinálhat? – vágott közbe Bella.
- Gondolom, keresi a jövendő béli fiát, de az is lehet, hogy valahol magát marcangolja. – suttogta Emmett.
- Nem biztos. Figyelj Emi, lehet, hogy csak úgy elment sétálni. – próbáltam vigasztalni, de én is éreztem hogy ez elég gyér kifogás.
- Persze. Ennek szerinted mennyi az esélye?! – ordította. – válaszolj! – megfogta az egyik karomat is. Ekkor ránéztem, és felakartam világosítani, hogy attól független, hogy szenved, nem kellene így viselkednie, hisz másnak is fáj. De amint ránéztem, nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam mit mondani, leragadtam. Az arcán rengeteg fájdalom tükröződött. Szemében látszik mindenkinek a lelki állapota. Ez a része zavarodottságot, és megrökönyösödést mutatott. Fájt látnom, és nem tudtam rászólni. Ekkor térdre borult, és mivel még mindig fogta a kezemet, ezért magával húzott. Rajtam akkor egy hosszú citromsárga kabát volt, ami egy pillanat alatt hamus lett, már- már szinte fekete, de nem érdekelt, csak próbáltam arra koncentrálni, hogy hogyan kéne egy kis életet vigyek belé. Agyam üres volt, és az az általános ötlet bomba, ami mindig megszokott dobni, és lepni, sehol sem volt. Ekkor odajött valaki hozzám, és lehajolt a fülemhez. Először nem láttam semmit, csak barna hosszú hajat. Ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, Bells az. Utána a fülembe suttogta, hogy vigyázzak a bátyámra, míg ők megkeresik Rose-t, és a kisbabát. Én alig láthatóan, de bólintottam. Nem sokkal később körbenéztem, mert rájöttem, én is akarok menni, de már senki nem volt körülöttünk. Hirtelen Emmett felállt, én pedig csak csodálkozva néztem felé. Szemében – amit nem felém tartott, - nem láttam mást, mint ürességet, és fájdalmas hiányt. Nehéz volt elhinnem, hogy egy ilyen nagy, erős, hatalmas ember megtört. Viszont hirtelen, az összes előbbi érzése eltűnt, és helyére kíváncsiság, és remény költözött. Azt hittem megőrült, de mielőtt rákérdezhettem volna, elsuhant. Én utána mentem, de nem találtam semerre sem. Megpróbáltam a jövőjét is nézni, de az sem jött össze. Kezdtem komolyan aggódni. Hirtelen egy kis mozgolódást hallottam egy közeli bokorban. Ha nem lettem volna vámpír, nem vettem volna észre. Eleinte úgy gondoltam, csak a szél furcsa játékot űz, vagy egy kisebb állat mozgolódik. Végül, amikor már rég nem hagyta abba, odamentem. Amit megláttam, rögtön mosolyt váltott ki belőlem.
Edward szemszöge
Mentem. Elvesztettem a feleségemet. Gratulálok Edward! Először Rose, majd’ azt a személyt sem tudom lefogni, hogy „hé, Bella, ne csinálj hülyeséget” aki a világot jelenti nekem. A rohadt francos életbe! Tudtam, hogy meg kell találnom őket, mielőtt még a űz találná meg őket. Ez az egész vámpíros dolog bökkenője: ne menj a tűz közelébe, mert szénné égsz. Már a gondolat is fájt, hogy nem segíthetek, legalább Bellának. Az agyam egyik fele már azt tervezgette, mi lesz ha későn érek oda? Volturi? Felejtős, múltkor sem segítettek. Talán egy újszülött…
„Bella olyan kedves hozzám, pedig én soha nem voltam vele az. Istenem, mi lesz velünk? Legalább ez a csöppség a karjaimban ússza meg! Vagy Bella! Nem tudnék Edward szemébe nézni…”
„Edward, segíts! Hallasz?” – hallottam meg Bella gondolatát. Nagyon kevésszer adatott meg ez nekem. Most boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Ember tempót meghazudtolva, minden erőmet bevetve rohantam abba a kénköves pokolba, ami ártani akart a feleségemnek.
Már éreztem bódító illatát. Már hallottam egy új szív dobogását. Már erősebben hallottam Rosalie kétségbeesett gondolatát, ami egyre hangosabb és kuszább lett. Legjobban a gyereket féltette, akit nem tudtak még kimenteni.
A tűzet kijátszottam, bár egy – két helyen belekapott a ruhámba. Mindegy is. Alice-nek úgy is csak egy rongy.
Láttam őket. Körbe vette őket a pokol lángja. Rosalie szőke lobonca kormos volt, mellkasához a kisbabát szorította, hogy védje a tűztől. Mély lélegzetet vettem, Bellára gondoltam, arra, hogy érte meg tudom csinálni. Nekifutottam és akkorát és olyan gyorsan ugrottam, hogy a tűz az ellenszélben, amit okoztam meghanyatlott.
- Edward! – kiáltotta Bella, majd a nyakamba borult. Nem tudtam, hogy most szidjam-e le, hogy, hogy tehette ezt velem, vagy majd inkább később. Aztán a későbbet választottam, előbb okosabbnak tartottam, hogy jussunk ki innen valahogy.
6. fejezet - Pokol tüze
Alice szemszöge:
Emmették felé haladtunk, vagyis csak Em felé. Nagyon aggódtam, és bár Jasper végig mellettem volt, és hullámozta felém a nyugalmat, nem segített. Szerintem, ő sem volt nyugodt. Ilyen helyzetekben még neki is nehéz. Hamar a helyszínre értünk, viszont nem láttuk sehol sem Emmettet. Kezdtem megijedni. Nem tudtam mitévő legyek, aztán hátunk mögül mégis meghallottam bátyám szívszorítóan szomorú hangját.
- Sziasztok. – mondta halkan.
- Szia! - mondtam.
- Megtaláltad? – kérdezte Edward.
- Még nem. Se őt, sem Jacobot. – eközben elcsuklott néhol a hangja.
- Mégis mit csinálhat? – vágott közbe Bella.
- Gondolom, keresi a jövendő béli fiát, de az is lehet, hogy valahol magát marcangolja. – suttogta Emmett.
- Nem biztos. Figyelj Emi, lehet, hogy csak úgy elment sétálni. – próbáltam vigasztalni, de én is éreztem hogy ez elég gyér kifogás.
- Persze. Ennek szerinted mennyi az esélye?! – ordította. – válaszolj! – megfogta az egyik karomat is. Ekkor ránéztem, és felakartam világosítani, hogy attól független, hogy szenved, nem kellene így viselkednie, hisz másnak is fáj. De amint ránéztem, nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam mit mondani, leragadtam. Az arcán rengeteg fájdalom tükröződött. Szemében látszik mindenkinek a lelki állapota. Ez a része zavarodottságot, és megrökönyösödést mutatott. Fájt látnom, és nem tudtam rászólni. Ekkor térdre borult, és mivel még mindig fogta a kezemet, ezért magával húzott. Rajtam akkor egy hosszú citromsárga kabát volt, ami egy pillanat alatt hamus lett, már- már szinte fekete, de nem érdekelt, csak próbáltam arra koncentrálni, hogy hogyan kéne egy kis életet vigyek belé. Agyam üres volt, és az az általános ötlet bomba, ami mindig megszokott dobni, és lepni, sehol sem volt. Ekkor odajött valaki hozzám, és lehajolt a fülemhez. Először nem láttam semmit, csak barna hosszú hajat. Ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, Bells az. Utána a fülembe suttogta, hogy vigyázzak a bátyámra, míg ők megkeresik Rose-t, és a kisbabát. Én alig láthatóan, de bólintottam. Nem sokkal később körbenéztem, mert rájöttem, én is akarok menni, de már senki nem volt körülöttünk. Hirtelen Emmett felállt, én pedig csak csodálkozva néztem felé. Szemében – amit nem felém tartott, - nem láttam mást, mint ürességet, és fájdalmas hiányt. Nehéz volt elhinnem, hogy egy ilyen nagy, erős, hatalmas ember megtört. Viszont hirtelen, az összes előbbi érzése eltűnt, és helyére kíváncsiság, és remény költözött. Azt hittem megőrült, de mielőtt rákérdezhettem volna, elsuhant. Én utána mentem, de nem találtam semerre sem. Megpróbáltam a jövőjét is nézni, de az sem jött össze. Kezdtem komolyan aggódni. Hirtelen egy kis mozgolódást hallottam egy közeli bokorban. Ha nem lettem volna vámpír, nem vettem volna észre. Eleinte úgy gondoltam, csak a szél furcsa játékot űz, vagy egy kisebb állat mozgolódik. Végül, amikor már rég nem hagyta abba, odamentem. Amit megláttam, rögtön mosolyt váltott ki belőlem.
Edward szemszöge
Mentem. Elvesztettem a feleségemet. Gratulálok Edward! Először Rose, majd’ azt a személyt sem tudom lefogni, hogy „hé, Bella, ne csinálj hülyeséget” aki a világot jelenti nekem. A rohadt francos életbe! Tudtam, hogy meg kell találnom őket, mielőtt még a űz találná meg őket. Ez az egész vámpíros dolog bökkenője: ne menj a tűz közelébe, mert szénné égsz. Már a gondolat is fájt, hogy nem segíthetek, legalább Bellának. Az agyam egyik fele már azt tervezgette, mi lesz ha későn érek oda? Volturi? Felejtős, múltkor sem segítettek. Talán egy újszülött…
„Bella olyan kedves hozzám, pedig én soha nem voltam vele az. Istenem, mi lesz velünk? Legalább ez a csöppség a karjaimban ússza meg! Vagy Bella! Nem tudnék Edward szemébe nézni…”
„Edward, segíts! Hallasz?” – hallottam meg Bella gondolatát. Nagyon kevésszer adatott meg ez nekem. Most boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Ember tempót meghazudtolva, minden erőmet bevetve rohantam abba a kénköves pokolba, ami ártani akart a feleségemnek.
Már éreztem bódító illatát. Már hallottam egy új szív dobogását. Már erősebben hallottam Rosalie kétségbeesett gondolatát, ami egyre hangosabb és kuszább lett. Legjobban a gyereket féltette, akit nem tudtak még kimenteni.
A tűzet kijátszottam, bár egy – két helyen belekapott a ruhámba. Mindegy is. Alice-nek úgy is csak egy rongy.
Láttam őket. Körbe vette őket a pokol lángja. Rosalie szőke lobonca kormos volt, mellkasához a kisbabát szorította, hogy védje a tűztől. Mély lélegzetet vettem, Bellára gondoltam, arra, hogy érte meg tudom csinálni. Nekifutottam és akkorát és olyan gyorsan ugrottam, hogy a tűz az ellenszélben, amit okoztam meghanyatlott.
- Edward! – kiáltotta Bella, majd a nyakamba borult. Nem tudtam, hogy most szidjam-e le, hogy, hogy tehette ezt velem, vagy majd inkább később. Aztán a későbbet választottam, előbb okosabbnak tartottam, hogy jussunk ki innen valahogy.
