12. fejezet - Becenevek

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Remélem tetszeni fog :D! És küldöm Alice-nek, aki lebétázta nekem! Jó olvasást, puszi: Kizzy

12. fejezet -

Becenevek

Edward szemszöge

Nem hiszem el, hogy létezik ekkora marha a világon. Mit csinál? Ez megőrült? Vagy mi? Minek verekszik?
- Mi a jó franc ütött belétek? – hallottam meg egy kioktató hangot. - Mit csináltok? – kérdezte húgom.
- Nem mond semmit, hogy min röhög! – nyavalygott Emmett, aki még mindig rajtam ült, és a padlóhoz szorított.
- Tényleg, mikre gondolt? – érdeklődött Bella. Mi olyan érdekes benne?
- Csak annyi az egész, hogy olyan viccesen fogja fel a dolgokat, mint például, hogy miért nem történik vele semmi jó. – amint arra gondoltam, rögtön megpróbáltam újra elfojtani egy mosolyt. Szerencsére sikerült, mert Emmett leszállt rólam, és nem kérdezősködtek tovább. Ekkor felfigyeltem valamire. Valahonnan folyton zenét hallottam, és ez már kezdett idegesíteni. – Valakinél megy a rádió? – kérdeztem, mire mindenki furcsán nézett felém. – Mi az? Titeket nem idegesít ez a zene? - „Mi van?” „Jól vagy?” Skizo lettél, Öcsi?” – Jöttek a válaszok gondolatban.
- Nem megy sehol sem zene, Édesem – szólalt meg Bella. – Minden rendben? – érdeklődött tovább. Ekkor rájöttem, hogy nem rádióból megy a hang, hanem egy elmében. Kitty-ében.
- Mindegy. Már rájöttem, hogy Ti miért nem halljátok – válaszoltam halkan, hogy ne hallják meg felül.
- Na, hadd tudjuk mi is! – unszolt Emmett.
- A vendégünk gondolkodik a zenéken. Remélem le fog vele állni, eléggé idegesítő. – majd jobban figyeltem, hogy mi „megy” most a fejében. – És persze, hogy csak a refrén – mondtam kissé ingerülten, mire Emmett felröhögött, majd utána szép lassan a többiek is. Nos, ez még inkább idegesített, és azt hiszem, leüvöltöttem volna a fejüket, ha nem szól közbe Alice.
- Na, én megyek vissza Kathe-z, és közlöm vele, hogy egy ideig most nálunk fog maradni – csilingelte könnyedén.
- Nem! – ellenkeztem. – Nem maradhat! Még bajt hoz ránk! – mondtam olyan hangosan, hogy az érintett is biztosan meghallja. Ekkor Alice egy nagyon – legalábbis szerinte – gonosz pillantást küldött felém. „Most ezt miért kellett? Miért olyan nagydolog, ha itt van? Miért gyűlölöd? Mindenki más szereti rajtad kívül, miért van ez? Ha jól tudom, már volt rá példa, hogy jó, ha egy emberrel barátkozunk!” – utalt Bellára.
- Egyszeri eset – válaszoltam komolyan.
- Nem érdekel! Akkor szavazzunk! – jelentette ki határozottan. – Ki akarja, hogy maradjon? – kérdezte, mire fellendült a keze. Majd Rosalie is felrakta, Emmettel együtt. Azon már meg sem lepődtem, hogy a szüleink is a magasba emelték a karjukat, de ami meglepett az Bella volt. Egyedül Jasper nem gondolta jó ötletnek, mert még mindig nehezen uralkodott magán emberek közelében, és lássuk be, egy folyamatos emberi lét a közelében, nem éppen egy álomnyaralás. – Rendben, kettő hat ellen. Marad! – mondta, majd eltűnt a lépcsőn. Figyeltem, hogy mit fog neki mondani, mi lesz a reakciója. Hallottam, hogy Kitty nem akar maradni, aminek rettentően örültem.
- Tényleg, miért is nem akarod, hogy maradjon? – kérdezte tőlem szemrehányóan Rosalie, miközben föntről hallottam, hogy a közelben lakik a jövevény.
- Minek? Úgyis itt lakik Londonban, és nem is akar maradni. Akkor meg? Ja, és ha maradna, mivel magyaráznánk, hogy sosem eszünk, meg ilyenek? – vágtam vissza. „Ezek csak részletkérdések!”– hallottam meg Alice gondolatát.
- Nem fontosak – válaszolt nővérem is, majd elment. Kihasználtam a nyugalmamat, és fölfelé kezdtem figyelni. Testvérem nem tágított attól, hogy ott maradjon Kathe. Szerencsémre ő sem volt rest, és megígérte, hogyha nem engedik haza, nem áll jót magáért. Közben viszont azt végig erre gondolt: „Alice! Miért kell ilyen nehéz helyzetbe hoznod? Kedves vagy, jó barát, de azért nem tarthattok el! Basszus! Tényleg nincs szerencsém. Egyáltalán, mit fognak gondolni azok, akik nem akarják, hogy maradjak? Na, jó, a kedvükért, és a magam érdekében el fogok követni mindent, hogy már inkább utáljanak. Azt hiszem, már meg is van! Becenevek! „ Tovább már nem tudtam hallgatni, mert elkalandozott a figyelme. Hm, kár, pedig érdekelt volna a terve.
- Alice! Alice, jól vagy? – hallottam meg élőben a lány hangját. Gyorsan felsiettem, majd benyitottam. Alice-nek üvegesek lettek a szemei, és látomása lett. Védencét látta, és minket, amint boldogok vagyunk, és csak röhögünk. Tudtam, hogy el kell, tereljem Kathe figyelmét.
- Szia! – köszöntem rá, mire kissé összerezzent.
- Szia! Mi a baja? – nézett a család manója felé.
- Hagyd csak! – legyintettem. – Néha nagyon elgondolkodik valamin, és olyankor se hall se lát lesz belőle. – Rögtön tudtam, hogy nem hiszi el, majd gondolatban legyintett, és azzal nyugtatta magát, hogy „Ha ő mondja.”
- És? Téged, hogy hívnak? – váltott témát.
- Edward Cullen vagyok – mutatkoztam be. Ekkor Alice újra magánál volt. „ Megszívtad! Igazam van, minden jó lesz! Örülj te is!” – örvendezett. Őszintén, ennek örülnöm kellett volna? Lehet, hogy a holnapi napot látta csak, és később ki fog derülni, hogy nekem lett igazam.
- Megtennél nekem valamit? – Kathe kissé könyörgőre fogta a hangját.
- Az attól függ, mit?
- Lebeszélnéd arról a testvéredet, hogy ide költözzek? – mikor látta, hogy nem szívesen tenném meg, tervet váltott, és boci szemekkel támadt. Milyen jó, hogy ezzel már kedves manó testvérem sem tud a lábamról levenni!
- Nem. Hidd el amúgy is csak szájtépés lenne.
- Értem. Tényleg, Fészekfej, hányan is vagytok testvérek? – kérdezte nagyon ártatlanul.
- Micsoda? Hogy hívtál? – kérdeztem kissé dühösen. Szóval erre értette a beceneveket.
- Szerintem jól hallottad. Fészekfej. – Alice rettentően elkezdett nevetni.
- Miért is hívsz így? – kérdeztem Kittytől, miközben testvérem felé küldtem egy „meghalsz” pillantást.
- Miért, nem az vagy? – tudakolta félvállról. Ekkor meghallottam lentről, ahogy arra kérlelnek, hogy vigyem le bemutatni.
- Inkább szedd egy kicsit össze magad, hadd ismerjenek meg a többiek is – morogtam.
- Oké, akkor pár perc – mondta kissé kényelmetlenül.
- És választhatok neked ruhát? – csillant fel Alice szeme.
- Persze.
- Akkor én mentem – szólaltam meg, de látszott, hogy senkit nem érdekel. Mikor leértem, már mindenki a nappaliban ült tűkön. Rögtön olyan gondolatok dobtak meg, mint „Jaj, vajon mit fog szólni? Annyira kedvesnek tűnik!” Ezek természetesen Esme gondolatai voltak. Viszont Rosalie akkor nem volt a szívem csücske.
- Tetszik a lány, már most kedvelem – mondta egy gúnyos mosollyal.
- Igaza van, tényleg hasonlítasz egy fészekhez – röhögött Emett. Milyen jó lesz, mikor őket is el fogja nevezni, ahogy azt előre megtervezte. Föntről hallottam, egy kis puffanást, majd két kuncogást.
- Ezt nem tudom hordani, látod, már most elvágódtam – nevette Kathe. Talán mégis le fog tenni a bosszújáról? Remélem nem.
- Majd akkor egyszer megtanítalak – válaszolta szintén jó kedvűen Alice. – Nos, ez így akkor tökéletes lesz. Gyere, menjünk le, biztos már mindenki vár.
- Oké.
Mikor leértek, Esme rögtön megölelte Kitty-t. Nagyon aggódott érte, és még mindi félti, ezt tudtam.
- Szia, Esme vagyok. – Melegen mosolygott. – Úgy örülök, hogy itt vagy!
- Én is. – Felelte Kathe, majd csak ekkor engedték el egymást.
- Én Carlisle vagyok. – Fogtak kezet. Szüleim rettentően boldogok voltak, hogy megismerhették végre személyesen a lányt. Majd hirtelen egy pityegő hangot hallottunk. Apám csipogója volt, sürgősen kellett a kórházba. – Sajnálom, nekem most mennem kell. Lehet, hogy majd csak holnap jövök. Sziasztok! – köszönt el, majd pár perc, és már eltűnt a kocsijával együtt.
- Azt hiszem, én is hasznossá teszem magamat. Elmegyek a boltba, hamarosan jövök – mondta anya, majd ő is elment.
- Szia, Emmett vagyok! Ő pedig az én Baby-m – mondta vigyorogva bátyám.
- Vagyis, Rosalie.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket! – fogott mind a kettejükkel kezet.
- Nem tudom, mennyire emlékszel rám, de én vagyok Jasper – nyújtotta a kezét. Mikor Kitty felnézett rá, rögtön egy gondolat járt a fejében: „De aranyos! Sajna pont Alice-hez illik. ” Testvérem érezte, hogy furcsa érzéseket táplál, amit nem tudott hova tenni.
- Valamennyire emlékszem – hangja – annak ellenére, hogy miket érzett, - ugyanolyan volt, mint eddig. – Tényleg, lehet egy kérésem? Leállítanátok Alice-t, és az ötletét, hogy ide költözzek? – kérdezte.
- Sajna nem, bocsi, de hugi eléggé… veszélyes – nevette el az utolsó szót.
- Igaza van, csak fölösleges vita lenne vele – értett egyet szerelmével Rose. – Sajnáljuk!
- Jaj, dehogy semmi baj! Megértelek téged is Betonember – nézett Em felé, - és téged is Plázacicaszőke – mondta nővéremnek. Nem tudtam nem kacagni, ahhoz túl vicces volt mindkettejük gondolata. Emmett nem akart hinni a fülének, míg Rose-t elöntötte a düh „Gyűlölöm! ”Tudtam, hogy később még megszívathatom ezzel.
- Tényleg, Alice-t már elnevezted? – kérdezte kissé megsértődve a medve méretű bátyám.
- Persze, ki nem hagynám – mosolygott. – Ő egyszerűen csak Rókabogyó, mert ugrál, és ravaszul rám akart adni egy harisnyát. – Ekkor néztem meg, hogy végül is mit választott Alice neki. Egy zöld, térdig érő ruhát láthattam rajta, aminek egy kicsi ujja volt, és a melle alá egy aranyszínű övet tettek. Alice most is jól választott.
- Ez vicces – mosolyodott el újra Emmett. – De egy valakit kihagytál, nem? Jasper-t! Ne hogy csak mi szívjunk! – igen, tudtam, hogy nem fogja, hogy legalább egyikünket normálisan nevezzen. De azt azért még mindig nem értettem, hogy mi befogadjuk, meg mi egy s más, erre ő így viselkedik, mégis többünk még mindig kedvelte.
- Hmm – gondolkodott el. „ Ő nagyon helyes, kivételezzek vele? Na, jó, erre már tudom a választ: NEM! Jahj, de akkor sem tudom, milyen becenevet adjak neki. Franc! De, azt hiszem, de, már tudom, mit kell, tegyek! ” mielőtt rendesen kigondolta volna, már mondta is. – Rókabogyó, Jasper tud énekelni?
- Igen – felelte meglepetten Alice.
- Akkor egyszerű, hogy mi legyen. – Mosolyodott el. Éreztem, hogy mindenki érdeklődve fordul oda, pedig igazából senkit nem izgatott. Talán csak Emmettet. Jasper gondolatai azt mutatták, hogy nem érdekli őt, felőle bárminek nevezhetik. –Buzigyanús! – szólalt meg. Egy pillanatra mindenkinek leesett az álla, ami miatt nagyon elégedett lett magával Kathe. Majd hirtelen Emmett felröhögött, míg Jasper gondolatban nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy: „Mi van? Ez most komoly? Bárminek nevezhetett volna, de erre egyáltalán nem számítottam. ” Mások is elmosolyodtak, még én is csak nehezen tudtam elfojtani a nevetésemet. Egyedül Emmett volt az egyetlen, aki jóízűen röhögött. – Örülök, hogy tetszik nektek!
- De, azért remélem, engem másként fogsz hívni! – mondta határozottan Rose.
- Rendben, ha nem akarod. – vonta meg a vállát. – Felőlem lehetsz Plázacicahajú is. – Erre megint mindenki mosolygott, de én hamar elkomorodtam. Rosalie gondolatai miatt aggódni kezdtem. „ Hogy merészeli? Mit képzel magáról? Grhg, egyszer megfogom ezt bosszulni! Meg én! Velem senki ne packázzon! Kinyírom. Igen, megteszem! ” Utána arra lettem figyelmes, hogy támadó pozíciót vett fel.

 A következő fejezetet hat komment után fogom hozni! Puszi

11. fejezet - Ébredés

Sziasztok! Itt a friss! Most nem lett annyira izgalmas, de remélem így is bejön :D. A fejezetet küldöm AliceCarrornak, és Puszmónak, amiért lebétázták! :D Puszi: Kizzy

11. fejezet - Ébredés

- Mi a bajod? – kérdeztem kissé dühösen.

- Két dolog. Az első, hogy át akarod festeni a citromsárgára a szobám, amit, ne aggódj, nem engedélyezek! – mondta határozottan. – A második, pedig nem más, mint az az őrült ötleted, hogy itt maradjon ez a lány, akinek még a nevét sem tudjuk!
- Kathe Firery – vágta rá Jasper, aki – tudtam – azért jött, hogyha kell, megvédjen. Még át is ölelt. Nos, igen, ez beletartozott azon tulajdonságaiba, amiket imádtam benne.
- Szuper! De akkor sem tudunk róla többet, és tényleg, mondjátok már el, mi is történt ebben a pár napban? – kérdezte haragosan, és flegmán. Hogy én mennyire tudom őt gyűlölni! Miért kell mindig ennyire undoknak lenni? Nem fogom, azt hiszem soha megérteni. – Válaszolna valamelyikőtök végre? Tényleg, nem azért, szívesen hallgatnám még, ahogy ócsároltok, de szerintem nem csak engem érdekel a történet.
- Rendben, mindent elmesélek – ajánlkoztam. Amikor kimondtam, rögtön végignéztem az arcukon. Esme aggodalmasan pillantott ránk, Emmett kíváncsian, és furcsa mód, mintha komoly is lett volna a tekintete. Rosalie arca érdeklődésre, és aggodalomra változott, míg Edward csak flegmán, és undorodva. Bella megértően és kíváncsian nézett felénk. – Miután elindultam, hogy megkeressem Jaspert, hamar meg is találtam. Éppen csak pár méter választott el minket, amikor elfogtak mind a kettőnket, úgy, hogy befogták az orrunk, és letakarták a szemünk.
- Istenem! – szólalt meg Esme. Tudtam, hogy nem bírja ki, de épp ezért a nagy aggódása miatt is annyira szeretni való.
- Ameddig próbáltam szökni, addig nem indultunk el, viszont nem tudtam ki se szabadulni, így abbahagytam. Vonszolni kezdtek. Már azt hittem, soha nem állunk meg, amikor is egy hatalmas ajtót hallottam megcsikordulni. Azt hittem, végre elengednek, ami meg is történt, de természetesen csak miután belöktek, azt sem tudom hová. Nos, miután a döbbenetből magamhoz tértem, rájöttem, hogy ott van egy félholtra vert lány, Kathe. Eleinte semmit nem értettem, de nagyon nem is azzal voltam elfoglalva. Jobban érdekelt, hogy mit keres körülöttünk több tucat éhes vámpír, akik mind, ahogy láttam, újszülöttek, és miért nem engedik a lány közelébe őket. Utána eszembe jutott, hogy mi van Jasperrel, így rá kezdtem el koncentrálni. Miután láttam, hogy semmi gond nem volt vele, megint a lányra tévedt a tekintetem. Értetlen voltam. Ekkor szólalt meg a Volturi.
- Micsoda? Mit keresett ott a Volturi? – kelt ki magából Rose.
- Nem mondtam volna? Bocsánat, kissé beleéltem magam a történetbe, na de annyi, hogy amikor belöktek, ott volt Jane, meg Alec. Ennyi.
- És, mit is mondtak? – kíváncsiskodott Bella.
- Elmondták, hogy mit keresünk ott.
- És? Mit Szívem? – aggodalmaskodott Esme.
- A fő célpont Jasper volt. Maria akarta, hogy megbüntessék, amiért boldog most velünk.
- Honnan vette, hogy boldog? – tapintott a lényegre Emmett.
- Onnan, hogy figyelte, de persze csak olyan távolságból, ahol mi nem szúrtuk ki. Nos, amikor meglátta, hogy Jasper mennyire jól el van velünk, azt hiszem, bekattant. Nem volt képes felfogni, hogy nélküle is van létezés.
- Ő küldte rá azokat a másik vámpírokat is, igaz? Akikkel még Jacob keresése közben harcolt – bólintottam Edward kérdésére, akinek furcsa módon hangja, már sokkal kedvesebben és megértőbben csengett.
- Igen. Amikor az nem jött be neki, vetemedett arra, hogy Aroékhoz menjen. Valami régi sérelmek miatt akarta az egész cécót.
- És akkor pontosan, most mi volt ezzel a lánnyal, és veletek? – kérdezte értetlenül, és sürgetően Emmett.
- Kitalálták, hogy a legnagyobb büntetés az a bűntudat. Emiatt is volt az, hogy félholtra verték őt – mutattam az ajtó felé, ahol még mindig vizsgálta Carlisne Kitty-t – és, hogy olyan sok, újszülött vámpír volt ott, akiket nem engedtek a közelébe.
- Azta! Szóval így. Csoda, hogy kibírtad – nézett elismerően Emmett Jasperre.
- Kösz, de sokat segített Alice is. Ugyanis egyszer elvesztettem a kontrollomat – mondta szomorúan szerelmem.
- De, hogyan is szabadultatok ki? – kérdezte teljesen felpörögve Bella.
- Hát, amikor már megunták, hogy Jasper nem enged a késztetésnek, egyszerűen fogták Kitty-t, és egy addig nem látható ablakon keresztül kidobták. Ott volt alattunk a víz, tele sziklákkal, én pedig annyira féltettem, hogy utána vetettem magamat. Mázlim volt, hogy nem vettek észre időben az őrök. Amint látjátok, az ugrástól sikerült megmentenem. Kivittem a partra, majd vártam, hogy megjelenjen valahol Jasper is.
- Te nem ugrottál vele? – kérdezte Rosalie testvérétől.
- Nem, mert engem már elkaptak. – magyarázta. – Utána, miután nem éreztem a vér illatát, minden erőmmel tudtam harcolni. Azokkal, akik lefogtak, hamar széttéptem őket, ezért a többi katonának, már rám is kellett figyelnie, és nem csak az újszülöttekre, pedig nem volt addig se könnyű dolguk. Alig tudták visszafogni őket. Nos, onnantól kezdve, amikor egy elmozdult a sorból, onnan kiszabadulni készültek a fiatal vámpírok. Az ajtó felé iramodtak. Feltépték, és onnan kezdtek kiszivárogni. Engem fellöktek, de nem volt baj, sőt ellenkezőleg. Megtaláltam egy öngyújtót, ami az egyik őr zsebéből eshetett ki. Az addig széttépett vámpírokat meggyújtottam. Ezek után már csak ki kellett ugranom az ablakon. – fejezte be mondandónkat.
- Ez, azért nagyon… brutális volt – jegyezte meg Emmett.
- Nem gondoltam volna, hogy valaha, is ilyen megtörténhet a családunkkal.
- Mi, Édesem? – kíváncsiskodott Bella.
- Hát, az, hogy a Volturivel ilyen dolgunk legyen, nem is képzeltem volna soha – hitetlenkedett Edward.
Ezek után, nem volt több kérdésük, csak vártuk, hogy elmondja végre Carlisle, mi lett a vizsgálata eredménye. Már vagy egy fél órát várhattunk, amikor megjelent.
- Nos? – szólaltam meg. – Mi baja van?
- Nem tudom, hogyan úszhatta meg törések nélkül, de egy sincs neki. – amikor befejezte a mondatot, észrevehetően megkönnyebbült mindenki. – Zúzódásai viszont annál több van. Kelleni fog neki egy kis idő, míg kiheveri azokat.
- És mikor fog magához térni? – érdeklődött Rosalie.
- Nem tudom. Ahogy észrevettem, olyan pár nap biztos el fog telni hozzá – mondta komoly hangsúllyal. Ekkor egy sírást hallottunk odafentről.
- Jaj, ne már… Megint megütötte Reneesme-t Jacob? – kérdezte költői hangsúllyal Bella. Pár pillanat múlva, ő és Rosalie eltűntek szem elől.
- Szívem. – ölelt át hátulról Jasper. – Mi nem megyünk el vadászni?
- De, persze, ezer örömmel – mondtam, majd a következő pillanatban már az erdőben voltunk, és az ösztöneinkre figyeltünk.

Öt nappal később

Kitty szemszöge

Még mindig álmodom. Tudom, hogy mikor alszom, már kifigyeltem, hogy milyen ábrándomban a környezet, és az érzések. Már jó ideje nem voltam magamnál, ahhoz a történet túl kidolgozott és részletes volt. Vajon ez mennyi idő lehet a való világba? Talán egy nap? Vagy több? Most is épp egy bál után vagyok, igaz szerelmemmel karöltve, akit ott találtam meg. Ennek az álomnak már egy részét láttam egyik este. Egész végig azt akartam, hogy lássam az arcát, de soha nem mutatkozott meg előttem. Aztán egyszer csak ő maga invitálta, hogy lássam… és ekkor sötétség. Vége lett az álmomnak, újra magamnál vagyok. Nem hiszem el! Egész végig fel akartam kelni, viszont amikor meg nem, rögtön feleszmélek! Ez idegesítő. Na, jó, de most már végre teljesen magamhoz kéne, térjek. Tudni akarom, hol vagyok! Nem lehetek azokkal a szadistákkal, ahhoz túl kényelmesen fekszem… egy ágyban? Oké, most már komolyan, hol lehetek? És hol vannak azok, akik ott voltak velem? Tényleg, velük mit is csináltak? Nem emlékszem, hogy bántódásuk esett volna, de így bele gondolva, nem túl sok mindenre emlékszem. Még a nevükre sem, pedig tudom, hogy bemutatkoztak. „Mondjuk talán, ha lennél olyan kedves, és kinyitnád a szemed, meg, ha van, ott valaki kérdezősködnél tőle, kapnál rá választ!” – korholtam magam gondolatban. Ekkor lassan kinyitottam a bal szememet, gondoltam, felmérem a terepet, hogy mennyire is van bent világos, akárhol is vagyok. Nagy meglepetésemre, egyáltalán nem volt vakítóan világos, csak amolyan félhomály. Ennek nagyon megörültem, és gyorsan kipattant mind a két szemem. Oldalra fordítottam a fejemet, aminek hála, két fekete párna közé estem. Szuper! Alig vagyok magamnál, máris elbénázok valamit! Hát persze, miért is ne? Hiszen csak rólam van szó! Kiemeltem a fejemet a párnák fogságából, majd oda néztem, ahova eredetileg akartam. Két ablakot fedeztem fel, vagyis azt hiszem ablakok, bár, olyan nagyok, hogy lehettek akár ajtók is. Az ággyal szemben volt egy sötét fotel. Ugye nem nézett senki miközben aludtam? A másik oldalon egy fa ajtó ékeskedett. Minden olyan tökéletesen harmonizált mindennel, hogy nyitott szájjal csodálkoztam. Hogy kerültem én ilyen helyre? Ekkor egy kis, tompa, viszkető fájdalmat éreztem a bal karomon. Lenéztem. A csuklóm felől jött az érzéklet. Uram Atyám! Egy baromi nagy liláskékes, kissé zöld beütésű sebet láttam meg. Feljebb vándorolt a tekintetem. Alig volt olyan bőr felületen, ami az eredeti színében lett volna. Meg akartam nézni az egész testemet, így fogtam magam, és kiugrottam az ágyból. Mikor felálltam jöttem csak rá, hogy fogalmam sincs, merre kéne, menjek. Francba, miért kell nekem ilyen helyzetbe kerülnöm? De most komolyan annyira nehéz lenne egyszer egy kis jót csempészni az életembe? – kérdeztem gondolatban, miközben felnéztem a plafonra. Hirtelen lentről egy kis kuncogást hallottam. Elmosolyodtam. Végre tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Gondoltam lemegyek, és megkérdezem, mi történt velem, meg ilyenek. Már épp megint kezdtem kikászálódni az ágyból, amikor megjelent valaki az ajtóban. Egy manószerű lány állt benne. Ő volt ott mellettem, a… azt hiszem a barátjával együtt. Csodálatos volt. Csak úgy sugárzott. Ekkor mellém lépett, és leült a fotelbe.
- Szia Kathe! – mosolygott. Bakker! Akkor tényleg bemutatkoztunk. Most hogy mondjam el neki, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy?
- Szia – ekkor úgy gondoltam, hogy nem érdekel mit fog gondolni. Megvertek, nem? Ennyi jár nekem! – Bocsi, de nem tudom, hogy ki vagy.
- Ó – látszott, hogy egy kicsit csalódott, és talán feszeng.
- Mármint nem úgy, hogy nem emlékszem rád, meg arra a fiúra, hanem úgy értem, hogy nem ugrik be a nevetek – szólaltam meg egy kicsit bátortalanul.
- Ja, vagy úgy – mosolyodott el újra. – Alice Cullen vagyok. A fiú, vagyis a barátom pedig Jasper Hale.
- Értem – mosolyogtam, majd hirtelen elkomolyodtam. – Mi történt velünk? És ti miért vagytok teljesen jól? – utaltam a foltjaimra, mivel rajta egyet sem láttam.
- Öhm… - látszott, hogy most találja ki a választ. – Tudod, ők szadisták, így csak úgy elkaptak téged, és megkínoztak. Minket pedig azért vittek oda, mert egyszer összekaptunk velünk, és nem tudták elfogadni úgymond a viselkedésünket. Minket mondjuk nem vertek, hanem kiéheztettek – arcára kiült a szomorúság. Baszki! Miért vannak ilyen emberek? Áhh, soha nem fogom megérteni azokat, akik ilyeneket művelnek! Na, jó, de, mert egy bizonyos szinten én is szeretem kicsit karba vágni az embereket, meg húzogatni a hajukat… de akkor is! Ez már túlment minden határon! Tényleg, egyáltalán hol vagyok? Hogyan jutottunk ki? Miért hoztak magukkal? És egyáltalán hol vagyok? „ Nos, ezeket talán fel kéne tenni, hangosan is! „ – mondtam gondolatban újfent magamnak.
- És? Hogyan jutottunk ki? Miért hoztatok magatokkal? Ja, és hol vagyunk? És, még valami mennyi ideig is nem voltam magamnál? – zúdítottam rá a kérdéseimet. Olyannyira hadartam, hogy már nekem is nehezemre esett figyelnem magamra. Láttam Alice arcán, hogy egy kissé megijedt. Első benyomás: POCSÉK! Remélem azért nem fog örökké ennyire furcsán nézni rám, mint ahogy most, második reakcióként! Aztán megenyhült az arca, és rendezte a vonásait.
- Sikerült találnunk egy menekülési útvonalat. Téged azért hoztunk el, mert sajnáltunk volna ott hagyni, - aha, szóval csak a lelkiismeretük miatt! – és amúgy is annyira megkedveltelek! – ó, szóval csak félig hatott a bűntudat. Alig tudtam befejezni a gondolatomat, máris két ölelő kar között estem hanyatt. Alice volt az, és majdhogynem megfojtott. – El sem tudod hinni, hogy mennyire rossz volt látni téged, ahogy ott bántalmaznak, és úgy, hogy semmit sem tudtunk érted csinálni – mondta, és néhol megcsuklott a hangja. Éreztem a nyakamon, ahogy lefolyik valami hideg. Sír! Miért rí? Miattam? Ez nagyon kedves tőle, de nem kellene.
- Ugyan már! Hiszen megmentettetek! Ennél többet nem is kérhettem volna. Így sem tudom, hogyan hálálhatnám meg…
- Igazából lett volna valami, csak gondolom, a szüleid úgysem egyeznének bele – mondta most már ismét mosolyogva. Örültem, hogy boldog, de nekem így is összeszorult a szívem, majd egy két könnycsepp el is hagyta a szememet. Ezt észrevette. – Valami rosszat mondtam? – hangja aggódó volt.
- Tudod, nekem nincsenek szüleim, sem gyámjaim. De nem tudhattad – vigasztaltam, amikor láttam, hogy végtelen kétségbeesett lett az arca.
- De, hogyhogy? Még csak tizennégy éves vagy – értetlenkedett. Hát, igen, mindenkinek ez a reakciója.
- A szüleimet nem ismertem, soha sem. Anyám születésem közben meghalt, apám pedig egy hónaposan keresett nekem gyámot, majd ott hagyott. Egy szerelmespár vett magához. Tíz évig vigyáztak rám, neveltek, etettek. De, az egyik nap azt a hírt kaptam, hogy egy piros lámpánál, amikor megálltak, egy teherautó hátulról beléjük ment. Még a helyszínen meghaltak.
- Nagyon sajnálom… De nem értem, utána miért nem volt gyámod?
- Lett volna, csak makacs voltam, és nem tudtam elfogadni őket – szomorú hangszínem volt. – Megszöktem tőlük, de persze valamennyi pénzt elkötöttem. Azóta abból, meg diákmunkából élek.
- Értem, és tényleg, őszinte részt vétem. – ekkor rá néztem az arcára. Nem tudtam megállni, muszáj volt átölelnem, és utána olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Elsírtam magamat. Ő nyugtatgatott, és azt mondogatta, hogy semmi baj. Már egy jó tíz perce lehettünk úgy, amikor lentről egy hangos csattanást hallottunk. Gyorsan az ajtó felé fordultunk, amikor egy ordítás hallatszott, majd csörömpölés. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet odalent. Attól tartok, hogy visszajöttek értünk.

Díjak :D ^^

Sziasztok!

Kaptam két díjat :D!

Köszönet értük Andi-nak :P!!

Az egyik:

A Szemem fénye blogger díj, a másik:

A Legszeretni valóbb blogger díj! :D

Küldöm:

AliceCarror -nak,

Puszmó és Alice -nak,

VictoriaPrice -nak,

Bella -nak,

Alice -nak!!


Remélem örültök neki :D ( Ha nem, akkor is megkaptátok ^_^ ) És még egyszer köszönöm Andinak:D!

Puszi: Kizzy

U.I.: Hamarosan fent lesz a friss, csak most nehéz kigubancolni a történetet x'3. :D

10. fejezet - Ki vagy?

Sziasztok! Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Küldöm Alice-nek, mert most táborban van, és jövőre én is megyek, és küldöm Puszmónak, aki lebétázta! Jó olvasást! Puszi: Kizzy

10. fejezet
Ki vagy?

Alice szemszög

2 nappal korábban:

Már egy fél órája, becsukott szemmel, és orral vittek, amikor megálltunk. Azt hittem, végre elengednek, és akkor meg fogják magyarázni, mi is történik pontosan, de nem így lett. Ehelyett egy nagy, páncélajtót hallottam kinyílni, ami mögül hangos ordibálások szálltak kifelé. Hirtelen ellökött magától a fogva tartóm, de olyan nagy erővel, hogy hasra estem. Magamhoz közel hallottam még egy puffanást. Éreztem, hogy az Jasper. Gyorsan összeszedtem magam, és felugrottam. Nem figyeltem mi van körülöttem, csak az ajtót kezdtem kutatni, de mire megtaláltam, már be volt zárva, és két vámpír őrizte. Ekkor beleszippantottam a levegőbe. Vért éreztem. Olyan intenzíven, hogy a torkom, addigi soha nem érzett módon kezdett el égni, és a számban a méreg, igencsak termelődött. Alig voltam képes türtőztetni magam, de nem csak ennek az isteni vérnek az illatát éreztem, hanem sok, másik vámpírét is. Többjét nem ismertem, amelyiket pedig tudtam, hogy kitől van, azokét pedig nem akartam. A Volturiból voltak ismerősek azok a szagok. Jane-é, és Alec-re lettem figyelmes. Végül rávettem magam, hogy körbenézzek. Az első, ami szemet szúrt, az egy félholtra vert lány. Tőle áradt az édes nedű illata. Mellette állt a Volturi testvérpár, gonosz vigyorral méregettek. Nem érdekelt, mert a figyelmemet jobban lekötötte az, hogy mellettem sok idegen fajtársam volt, nagyrészük fiatal vámpírnak tűnt, és mindegyik a lány felé akart menni, de nem sikerült nekik. Ugyanis néhány jóval erősebb, és kiképzettebb Volturi katona, nem engedte. Tekintetem újra a lány felé siklott. Az egyik harcos hirtelen elővett egy korbácsot a köpenye alól, majd egy határozott mozdulattal lecsapott a lányra. Egy seb nyílt a csapódás helyén, amiből szépen lassan, egy kis vér kezdett szivárogni. Az a leány a fájdalomtól csak felnyögött, pedig látszódott rajta, hogy annál sokkal rosszabb volt. Szemében félelem, rettegés, és fájdalom helyett, inkább elszántság, lenézés, és kíváncsiság ült. Nem értettem, hogy lehet ez. De, ekkor mellőlem egy morgás hallatszódott. Gyorsan arra fordultam, és megláttam szerelmemet. Arcán látszott, hogy nagy harcot vívott, de nem értettem mivel. Tudtam, hogy érzékenyen érinti a vér, mint például engem, vagy az itt jelenlevő vámpírokat, bár gondoltam, ezt is érzi. Hirtelen megfagytam, még inkább. Összeállt valamennyire a kép. Jaspert, azért hurcolták ide, mert gondolom, csinált valami „rosszat”, és így akarják megbüntetni. Egy élelemforrás van, és sok fiatal vámpír, aki csak rá akarja vetni magát, de nem engedik, így az érzés csak fokozódik, annyira, hogy végül már nem lesz képes ellenállni a késztetésnek. Nem értettem, hogy miért akarják ezt elérni. Hirtelen megszólalt Jane:
- Nos, ha érdekel, mi folyik itt, szívesen elmagyarázom. – mondta elégedetten, értetlen arcomat látván.
- Magyarázd meg, most. – parancsoltam rá, mire egy kisebb nevetés hagyta el a száját.
- Hát, legyen. Szóval, egy hete és két napja megjelent nálunk Maria. – felnézett rám, egyenesen a szemembe, majd Jasper-hez fordult. Amint kimondta a nevét annak a nőszemélynek, elfogott a gyűlölet, és az undor. Hirtelen felerősödni éreztem ezeket, tudtam, hogy ezt Jasper okozza. Képtelen volt kontrollálni az erejét. – Megkért, hogy büntessük meg Jaspert.
- Miért? – vágtam gyorsan közbe. – Hiszen már jó pár éve nem is látták egymást!
- Nem volt jobb dolga, így fogta magát, és elkezdett utána kíváncsiskodni. Néha meg is lesett titeket biztonságos távolságból. Amikor látta, hogy a barátod milyen jól szórakozik, felment benne a pumpa. Nem tudta elviselni, hogy nélküle is lehet jó élete valakinek. – itt újra felkuncogott. – Szerencsétlen. De, most már mindegy. Ekkor két vámpírját arra urasította, hogy öljék meg őt. – Nézett Jazz felé. – Amikor nem sikerült, úgy döntött, hogy eljön, és régi sérelmekre vonatkozóan feljelenti. Mi pedig, amint tapasztalhatjátok, örömmel segítünk neki. – a mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról. Eszméletlenül dühös lettem. Nem voltam képes felfogni, hogy ilyen aljas a Volturi. De egy dolgot még mindig nem értettem.
- És én mit keresek itt?
- Ó, te csak rosszkor voltál rossz helyen. – vonta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- És mikor fogtok innen kiengedni? – sziszegtem. Próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, nem akartam még inkább szerelmemnek szenvedést okozni.
- Hm. Majd amikor eljön az ideje.
- És én mit keresek itt? – hallottam meg egy halk hangot. A lány volt az.
- Tudod, mi mások vagyunk. – mondta önelégülten Jane. – Mi nem csak emberi kaját eszünk.
- Mi? – értetlenkedett. Nem csodálkoztam, én sem tudtam volna másként lereagálni a dolgot.
- Jól értetted. – suttogta a fülébe. A lány szemei elkerekedtek, és most már megcsillantak benne a félelem szilánkjai.
- Akkor, én… vagyis engem… ők… ez nem lehet igaz – szinte már csak tátogta.
- Pedig ez a valóság, jobb, ha beletörődsz. – Ezek után ő és Alec elhagyta a termet.
Még egy pillantást vetettem az áldozatra, majd odamentem Jasper-hez. Próbáltam nyugodt lenni, hátha tudok neki segíteni. Megfogtam a kezét, de ő hirtelen elrántotta. Megijedtem ettől, nem értettem mi a baj.
- Kérlek – suttogta olyan halkan, hogy nagyon oda kellett figyeljek, hogy megértsem. – Segíts! Már nem bírom sokáig. – mondta elgyötörten. Valószínűleg meghallhatta az az őr, akinél a korbács volt, mert ráütött a szenvedő gyerekre. Akkor nem adott ki egy hangot sem, viszont Jasper hirtelen erősen megszorította a kezemet, és egy hangos morgás jött fel a torkából. A körülöttünk lévő újszülöttek ordítoztak, és sikítoztak, meg morogtak. Nagyon féltem. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit csináljak, de nem jutottam semmire. Ez felidegesített, és inkább arrább mentem, el, a lányhoz. Tekintete üres volt. Nagyon lassan vette a levegőt.
- Mit fogtok velem tenni? – hangja fakult volt, nehezen beszélt.
- Ne aggódj, semmit, mi… nos… ezt… te azt hiszem, nem értheted, de ez most nem lényeges, csak az, hogy semmi bajod nem lesz, megértetted? Csak bírd ki! – bíztattam. Szemeiben láttam megcsillanni a remény fényét. – Addig is elmondanád, hogy ki vagy?
- Persze, Kathe Firery vagyok, de mindenki csak Kittynek hív. – válaszolta, és a hangja kissé erőteljesebb volt.
- Én Alice Cullen lennék, ő pedig a barátom, Jasper Hale. – néztem szerelmemre, de ő teljesen el volt fordulva tőlünk. Hallottam, hogy mennyire zihál. Még mindig féltettem.
- Hm, ez jó. Legalább nek… - nem folytatta, mert ekkor egy újabb ütést kapott, most viszont elájult a fájdalomtól. Ideges lettem, és rázogatni kezdtem. Nem ébredt fel rá. Megint akart csapni egyet az az őrült eszement, de gyorsabb voltam, és elkaptam a karját.
- Hagyják abba! Elég legyen! – ordítottam. – Miért csinálják ezt?! Semmi értelme!
- Fogjátok le! – adta ki a parancsot a fogvatartottam. Rögtön jött egy körülbelül háromszor nagyobb vámpír, aki durva módon elkapott, és neki vágott a földnek. Mi tagadás, rohadtul nem volt kellemes. Éreztem, ahogy a düh vesz rajtam hatalmat, de rájöttem, hogy ezt gyorsan el kell felejtsem, csak magamnak ártanék. Hirtelen feltűnt, hogy Jasper nem tett ez ellen semmit. Szememmel őt kezdtem el keresni, és hamar meg is lett. Szörnyen nézett ki. Arca elgyötörtebb volt, mint valaha, szemeiből látszott, lassan kezdi elveszíteni az önuralmát maga felett. Gondoltam, még egy kevés vér, vagy akár egy vércsepp, és meg fogja támadni. Tudtam, hogyha ez bekövetkezne, meg kell majd állítanom, bármi áron. Nem tudna azzal a gondolattal tovább élni, hogy megölt egy ártatlan lányt.

Másfél nap múlva:

Jasper jól bírta. Egyszer veszítette el a kontrollját, de sikerült hamar leállítanom. Közben Kathe-hez is bejöttek néha, egy kis étellel, meg, hogy néhány komolyabb sebét ellássák. Amikor magánál volt, tudtam vele beszélgetni, megtudtam róla néhány dolgot, és végre normálisan meg tudtam figyelni. Elég szép lány volt. Kék szeme tökéletesen illett világos, hullámos szőke hajához. Tizennégy éves volt, de tűnt már tizenhatnak is. Nem volt ereje felállni, de látszólag olyan egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Csoda! Vannak még nálam alacsonyabbak is! Most éppen Jasper belső harcot vívott, Kathe pedig aludt. Már nagyon kezdtem unni, hogy nem történik semmi érdekes, és az a baj, hogy már nekem is megfordult a fejemben az, hogy megölöm ezt a lányt. Kezdtem szomjas lenni, és lehet, hogy ez már meg is látszott a szemeimen, szerencsére Kitty túlságosan is félt az igazságtól, így nem kérdezett semmit. Gondolatmenetemet Jane szakította félbe.
- Még mindig nem ölte meg? – kérdezte szemrehányóan, mire egy katonája nemet intett. – Chö… Ez így unalmas. Akkor csináljátok a B tervet. – azzal már ment is volna kifelé, de utána kiáltottam.
- Mi az a B terv?
- Majd úgy is meglátod – mondta gonosz mosollyal az arcán Alec. Ni, már, ez beszélni is tud? Éreztem, hogy a düh megint elönt. Elegem volt abból, hogy ezt a kedves lányt bántalmazzák, és ahogy ismerem őket, ez a B terv sem lehet olyan kedves. Mikor kinyitották az ajtót búcsúzóul rájuk morogtam.
Ekkor két testőr, akik eddig el sem mozdultak, most félreálltak. Mögöttük egy téglalapot véltem felfedezni, ami a falhoz volt rögzítve. Nem tudtam, hogy mi lehet az, de ekkor egy kiállóbb részt megfogott az egyikőjük, és letépték. Felém dobták, bár tudták, hogy simán kivédem. Felnéztem, és megláttam, hogy az, amit eddig rejtegettek, egy ablak. Körülbelül akkora volt, mint én. Az ablakon keresztül megláttam az eget, ami teljesen be volt borulva, és alatta a háborgó tengert. Vihar közeledett. Nagy. Ugyan az a vámpír, aki letépte azt az acélból készült leplet, kinyitotta, míg a másik odament Kathe-hez, és felemelte. Nem tudtam rájönni, mit akarnak, de ekkor Jasper szólalt meg.
- Ne! Ne merjétek! – mondta fenyegetve.
- Chö, persze, majd pont te fogod megmondani, hogy mit tegyünk, és mit nem – vetette oda szerelmemnek.
Ekkor minden világossá vált a számomra. Hogy én erre miért nem jöttem rá! Ki akarják dobni az ablakon! Én pedig itt ülök nyugodtan? Mi történik velem? Oda akartam menni Kathe fogvatartójához, de már késő volt. Kidobták, én pedig a nagy lendülettől, és attól, hogy későn vettek észre, utána vetettem magam. Tudtam, hogy úgysem eshet semmi bajom, de neki, neki igen. Hiszen törékeny, és ember. Magam mögött a nevemet kiáltotta Jasper, és utána dulakodásra lettem figyelmes. Lefogták. Mit akarnak még ezek tenni vele? Vagy tán van egy másik áldozat? Na, de ezzel majd később foglalkozom. Kitty egy olyan 2 méterre előrébb zuhant, én pedig próbáltam gyorsítani. Sikerült, és elkaptam Kathe-t. Nem tudtam, hogy mennyit tudok neki segíteni, de átöleltem, majd a hátamra fordultam, és úgy vártam a vízbe csapódást. Pár pillanat után meg is történt. Olyan tíz méterre süllyedtünk. Tudtam, hogy gyorsan fel kell érjek ahhoz, hogy ne fulladjon meg Kitty. Hamar felértem, és sikerült kiúsznom a partra. Mázlimra védencem lélegzett, és élt, bár eszméletlen volt. Fentről ekkor roppanásokat kezdtem hallani, majd egy sercegő hangot, mintha tűz gyulladt volna. Nem kellett sok, és megláttam az első lángokat. Elfogott a jeges rémület. Megölték Jaspert, és talán a többieket is? Mindenkit? Nem, az nem lehet, nem halhatott meg az én Jazzem, mi lenne velem nélküle? Ekkor egy vámpírt láttam az ablakban, aki ugrani készült. Zuhanása közben rájöttem, hogy az az én szerelmem, és ettől elöntött a boldogság. Pár pillanat múlva már mellettem is termett. Rá is ráragadhatott az örömöm, meg gondolom a sajátja is ott volt neki, de fülig érő szájjal jött ki a vízből. Gyorsan átöleltem, amit ő viszonzott, majd amikor kissé elszakadtunk egymástól kérdeztem csak.
- És akkor most merre induljunk?
- Nem tudom. De vele mit csinálunk? – nézett az ájult felé.
- Magunkkal visszük – feleltem egyszerűen.
- Micsoda? – kérdezte.
- Túl sokat tud rólunk, túl sokat látott. Nem tudhatjuk, hogy másoknak mit fog mondani, meg amúgy is.
- Megkedvelted igaz? – hangja lágy, és kedves volt.
- Igen.
- Rendben. Akkor majd nálunk megvizsgálja Carlisle, de te tudod, hogy most hol vagyunk?
- Azt hiszem, igen, de menjünk be a városba, ott biztosan rögtön beugrik minden – mosolyogtam.
Én vittem Kitty-t, mert nem akartam, hogy Jasper-nek legyen egy gyenge pillanata is. Beértünk a városba, és igazam lett. Tudtuk, hogy, hol vagyunk. Egyszer, még régebben laktunk itt. Elmentünk az erdőbe, és ott suhanni kezdtünk. Még ott volt a régi házunk. Sokkal visszafogottabb volt, mint a mostani, de jó emlékekkel töltött el. Itt történt meg az, amikor Edwardot le tudtam győzni sakkban, és emiatt én rendezhettem be neki a szobáját, amit megígért, hogy egész idő alatt használni fog. Mivel nagyon gonosz volt velem annak idején, egészen szép, rózsaszín szobát kapott. Azt volt a pláne benne, hogy tényleg használta. Lehet, hogy megint megpróbálkozom megverni őt valamiben, és fogadok is vele. Ez a gondolat nagyon boldoggá tett, és máris tervezgetni kezdtem a szobáját. Azt hiszem, most citromsárgát fogok használni.

13 óra múlva:

Megérkeztünk. Végig a saját sebességünkkel tudtunk menni, és Kathe sem kelt fel, ami miatt azért aggódtam egy kicsit. Már csak tíz méter volt a házig, amikor is az egész család kijött elénk. Öröm volt nézni, hogy mindannyian mosolyognak. Mindenki köszönt, meg kérdezősködött, de amikor észrevették Kitty-t is, szabad utat engedtek nekem, meg Carlisle-nak a házba. Felmentünk, és lefektettük az egyik ágyra. Kiküldött, és azt mondta, hogy megvizsgálja, majd szól, ha kell a segítség. Alighogy kiértem, az utunkra kezdtem gondolni, meg arra a régi házra.
- Alice, te meg mit akarsz csinálni? – üvöltött rám Edward. Nem értettem mi a baja.

Egy díj :D

Köszönöm szépen a díjat Alice Cullenek:D.

Kedvenc kommentelőim pedig:

- AliceCarror :D

- Puszmó

- Alice

- VictoriaPrice

- Valöriee

- Bella

- Bongyi1993

- Zora Kilbone

:D És mindenki másnak, aki még komizott :D!

9. fejezet - Elbambulás

Sziasztok! Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek, és megér egy kis értékelést! Küldöm Alicenak, aki lebétázta :D! Jó olvasást, puszi: Kizzy

9. fejezet - Elbambulás

Alice szemszöge

Alighogy elment Jasper, megjelentek az ajtóban Rose-ék, pontosabban Rosalie, Emmett, Bella, és Edward. Mindenki kérdőn nézett rám, amit nem értettem. Azt hittem, hallottak mindent, vagy a vámpírhallás egy idő után kezdd romlani? Ezen gondolkodtam, de nem tehettem sokáig, mert nővérem közbevágott.
- Ez meg még is mi volt? – kérdezte dühösen.
- Azt hittem mindent hallottatok – mondtam egy cseppnyi kedvesség nélkül.
- Igen, de nem gondolod, hogy egy kissé túlreagáltad? – tudakolta Bella.
- Nem, nem hinném. – leültem az ágyra, keresztbe tettem a lábaimat, majd kissé előredőlve a térdemre raktam a könyökömet, amivel támasztottam a fejemet. Tudtam, hogy így látszik, rajtam mennyire untatnak, de éppen ez volt a célom. Nem akartam senkivel sem lenni, egyszerűen csak gondolkodni akartam, egyedül. Azt hittem, ha látják, mennyire nem hat meg az egész ügy, békén hagynak, de nem így lett.
- Figyelj, a férjed, lehet egy kevés magán élete nem? – próbálta védelmezni Emmett a férjemet.
- Te nem vagy komplett – mondtam ridegen. Furcsálltak, hiszen nem ilyennek ismertek meg engem, sőt, én sem magamat, de gondoltam, kicsit kiborulhatok, amikor Jasper nem vallja be, hogy hová ment. Sajnos többször megfordult a fejemben, hogy megcsal.
- Mégis miért nem vagyok normális?
- Szerinted? Egy gondolatolvasóval élsz együtt, na vajon? Lehet magánéleted? Nos? Válaszolj! – vetettem neki oda dühösen.
- Mm – morgott.
- De, miért húztad fel ennyire magad rajta? – kérdezte újra húgom.
- Áh, te ezt nem értheted. Van köztem, és Jasper között valami, ami miatt mindig tudjuk a másikról, hogy mikor, mennyire mondd el mindent, és hogy ez mikor nem fontos, és mikor életbe vágó – mondtam. Már nem is igazán figyeltem, mit reagálnak bármire is. Újra eszembe jutott, hogy mi van, ha valakivel megcsal. Talán az a kis fruska lehet, aki mögöttünk ül az egyik órán, és eddig Emmett tetszett neki. Már különböző módokat láttam arra, hogyan kínozzam meg, amikor valaki hirtelen leült mellém. Felnéztem. A szobában, csak Edward maradt. Hirtelen nem is tudtam, hogy a többiek hova lettek.
- Elmentek, amikor látták, hogy már nem igazán vagy magadnál – mondta a gondolataimra.
- És? Te miért maradtál? – faggattam. Fogalmam sem volt róla, mit akarhat pont tőlem, bár meglehet, hogy csak néhány kedves bátyi vigasztalás, de… nem tudnám róla ezt elképzelni. Hirtelen felnevetett.
- Köszi, de tényleg. – bökött oldalba. Fogalmam sem volt, hogy mi baja. – ja, csak a gondolataid rólam, meg a testvéri szeretetemről, igazán meghatottak. – még mindig mosolygott.
- Nos? Miért maradtál? – kérdeztem olyan hidegen, amennyire csak tudtam.
- Azért, hogy elbeszélgessek veled kicsit, Jasperről.
- Mégis mit akarsz?
- Tudod, igazad volt, hazudott. – arca hirtelen nagyon komor lett.
- Erre én is rájöttem. – hanghordozásom flegma, és unott volt.
- Chö – mondta megvetéssel. Dühös pillantással méregettem, amit ő észre is vett. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekel mi történt a férjeddel.
- Pedig jobb lesz, ha elfogadod, mert ez az igazság – mondtam teljesen hidegen.
- De te nem ilyen vagy! – ordított rám, amitől én megijedtem.
- Akkor úgy tűnik félreismertél. – hangom el-elcsuklott. Próbáltam a kitörő könnyek ellen küzdeni.
- Nem hinném. Már jó ideje élünk együtt, és nem tudtál volna mindvégig megjátszani magadat és a gondolataidat. Inkább pont fordítva van, most nem mondasz igazat.
- De, én, én… Inkább mond, mit akartál Jasperről beszélni? – váltottam gyorsan témát.
- Lehetne, hogy ezt kint beszéljük meg? Az erdőben? – míg kérdezte már állt is fel.
- Persze, de miért? – én is gyorsan felálltam.
- Majd meglátod. – azzal kiugrottunk az ablakon keresztül.

20-30 perccel később:

Futottam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Meg akartam találni Jaspert, és egy percet sem akartam vesztegetni a keresési időmből. Edward mindent elmondott, hogy mit csinált Jasper, és hogy miért nem mondta el. Mikor végzett, meg sem tudtam szólalni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mit tettem, miket vágtam a fejéhez, de legalább egy dologban igazam volt. Nem lőttem túl a célon, hiszen jó volt a megérzésem, amikor azt gondoltam, hogy fontos dolgot hallgat el. Arra nem gondoltam, hogy ennyire az lesz. Ekkor megpillantottam egy fa mellett. Háttal állt nekem, de amikor meghallotta a közeledettemet felém fordult, csodálkozó szemekkel. Alig volt már közöttünk pár méter, amit már sírva, és mosolyogva egyszerre tettem meg, amikor hirtelen minden elsötétült. Olyan gyorsan történt minden, hogy kellett egy kis idő, mire rájöttem valaki lefogott hátulról és bármennyire is próbálkoztam nem eresztett. Amikor kezdtem egy picit lenyugodni, elhúzott, és éreztem, hogy a közelemben van valahol Jasper is. Felfoghatatlan volt számomra, hogy mi történik velünk.

Emmett szemszöge

Nem hiszem el. Alice-nek miért kellett elüldöznie Jaspert? Most mindenki teljesen ki van akadva, pedig ma inkább örülni kellett volna azért, hogy él a kis Jacob. Persze, ennek így is örülünk, de akkor is. Ez így nincs jól. Egyáltalán mit kellett egy kis hazugságon úgy kiakadni? Szerintem túlreagálta, mint egy szappanoperában. Esküszöm, soha nem fogom megérteni, mit miért tesz. Ekkor egy sírás csapta meg a fülemet, majd még egy. A gyerekeknek már megint mi bajuk? Gondoltam, hogy nehéz menet lesz, de hogy ennyire? Egyáltalán, miért lettek összeengedve? Mindenki tudja, hogy ha egy gyerek el kezd valamiért bömbölni, akkor a mellette levő is, és ha van még valaki mellettük, akkor az is, és így ezalatt a rövid idő alatt, felsírtak, mert éhesek voltak, mert tele volt a pelenkájuk, és mert Jacob megütötte véletlenül Rencsikét. Mondjuk, az utóbbi miatt, inkább büszke vagyok rá, már jó hamar megtanulta, hogy mi a jó, előre látom, jól megleszünk együtt. Amíg ezen gondolkodtam, a sírás nem akart alábbhagyni. Tudtam, hogy ebbe bele fogok előbb utóbb őrülni, ezért a kezembe vettem az irányítást, és a picik szobája felé mentem. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek, megint. Tegnap, mielőtt mentünk volna a kis Jake-ért, Rosalie, és Alice berendezett egy szobát a számukra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szép lesz. Az embernek, olyan érzete volt, mintha a szoba közepén egy tükör lett volna. Az egyik oldal, inkább fiúsabb volt, a másik egy picit lányosabb, - bár nem sokkal, mert Bella nem akarta, hogy a gyereke „túl lány” legyen – és a szoba közepén volt egy nagyobb játékszőnyeg, amin a két gyerek egyszerre játszhatott. Amik rajta voltak játékok törték csak meg a képet, mert semmiből sem volt kettő, és mindegyik játék, különböző helyeken volt a szőnyegen. Ámulatomból az én kis Rose Cicám zavart meg.
- Most bámészkodni jöttél, vagy azért, hogy a gyerekeknek segíts? – kérdezte kissé dühösen.
- Én, a gyerekek miatt jöttem – válaszoltam egyszerűen.
- Az, jó, csak egy aprócska gond van ezzel – mondta, és már a fejét fogta. Nem tudtam, hogy mi baja lehet velem, ezért dühös lettem. Mondani akartam valamit, de ő szólalt meg előbb. – Az, hogy itt állsz az ajtóban, és csak nézelődsz, amit még meg tudok érteni, hisz Alice-szel tökéletes munkát végeztünk, és legalább mások tudnának segíteni, csakhogy olyan nagy vagy, hogy nem férünk el melletted. – a végét egyszerre mondta dühösen, és határozottan. Félreálltam, és ekkor jöttem rá, hogy tényleg nem nyelvbotlás volt a többes szám, mögötte még ott volt Bella, aki, amikor eljött mellettem, szúrósan nézett rám. Innentől kezdve, nekem nem volt semmi dolgom, ami miatt szégyelltem magam. Jó apa akartam lenni, aki segít, de e helyett csak elidőztem, és végül, újra nem nekem kellett megvigasztalnom a gyereket. A lányok után néztem Babám, másik babám felé vette az irányt. A szoba kékes felébe. A falak, a kiságy, a falon levő polcrendszer, minden a kék és fekete különböző színeiben ragyogott. A másik rész pedig, ahova Bella igyekezett, narancs, és piros volt. Nem akartam zavarni, ezért gyorsan elmentem, le a nappaliba. Esme volt odalent, és az ablakon nézett kifelé.
- Szia, Anya! Mit csinálsz? – kérdeztem mosolyogva. Ő csak szomorúan felém nézett. – Valami baj van?
- Nem, semmi Kincsem, csak aggódom, hol lehetnek Jasperék. – próbált mosolyogni, de ettől még inkább rosszabbul nézett ki. Azt hiszem, ha így meglátná valaki, biztos nem a szépségét látná. Talán. Nem tudom.
- Nem csak Jazz tűnt el? – rádöbbentem, hogy megint ott a többes szám. Rá kell szoknom, hogy figyeljem a ragokat, még a végén hülyének néz itt a ház, kezdve Rose-zal.
- Nem. Azóta Alice is elviharzott, és nem tudom, merre lehet. Azt nézem, hátha meglátom valamelyikkőjüket. – ahogy kimondta, vissza is fordult az ablak felé.
- Ugyan már, biztos megkerülnek. Lehet, hogy most egy kicsit csak kettesben akarnak maradni. – egy perverz mosoly húzódott végig a számon, a csak szót pedig megnyomtam. Most megint aggódnak, pedig már nem gyerekek, hanem felnőttek. Igaz, rossz felnőttek, mert tönkre teszik a többiek jó kedvét, de attól még nagykorúak, sokszorosítva, nem értem, mi baja van még Esme-nek is.
- Ne mondj hülyeségeket, jó? – kérlelt az éppen belépő öcsém.
- Most miért? Hol van megírva az, hogy nem lehet? – kérdeztem egy nagy vigyor kíséretében.
- Tudsz róla, hogy nagyon idegesítő vagy?
- Hát, most már tudok, de ez szerinted, hol érdekel?
- Hé, hé, hé! – szólalt meg Bella. – Nyugodjatok le!
- Hagyjad, ezek ketten, túl hülyék, hogy ezt felfogják – mondta Rose.
- Mi? – kezdett bedühödni Öcsipókmajom – Miért vagy ilyen?
- Mert…- kezdte, de Edward leintette.
- Nem érdekel, hallom sajnos e nélkül is. És Rose, nem, nem fogom csak a szórakoztatásodra megverni, rendben?
- Lehetnél jobb testvér is – vetette oda félvállról.
- Mi a baj Cica? Nem ilyen szoktál lenni verekedés terében. – mentem oda hozzá, és megöleltem. Nem viszonozta. – Mit tettem?
- Csak annyit, hogy te ott álltál az ajtóban, és nézted, ahogy Jake, és Renesmee szenved. – miért kellett elbambuljak? Miért van az, hogy ha egyszer hibázom – nem önszántamból, - akkor abból máris kitör a III. világháború itthon?
- Csak elbambultam. – próbáltam mentegetőzni, bár tudtam, esélytelen.
- Inkább hagyjuk. – kitépte magát a kezemből. Gondoltam, majd este megvigasztalom.
- Most, hogy ezt így megbeszéltétek, kérhetnék egy kis figyelmet? – kérdezte Edward, de hangja inkább parancsoló volt. Utáltam, amikor ilyen, mert akkor csak rossz dolgot mondhat. Ennek ellenére, mindenki érdeklődve fordult felé, így ő állt a figyelem középpontjában. Miért mindig más? Egyszer én is azt akarom, hogy engem figyeljenek. – Köszönöm. Arról lenne szó, hogy mi történt valójában Jasperrel.
- Mi? Ennyire súlyos a helyzet? – kezdett el aggódni Esme.
- Hát, ha nem vág senki sem közbe, előbb tudja meg mindenki – mondta kedvesen Edward.
- Sajnálom. – ezután várt még egy keveset az Öcskös, majd mikor hallotta, hogy még egy pisszenés sincs, folytatta.
- Eleinte, Jasper is Jacobot kereste, de egyszer csak, amikor már nagyon messze ment, új szagot érzett meg, vámpíroktól. Megkereste őket, nem is tudja pontosan miért. De előbb találták meg ők őt, mint fordítva, és megtámadták. Hárman voltak egy ellen, de szerencsére, sikerült minden nagyobb baj nélkül megúsznia.
- És mi történt azokkal, akik megtámadták őt? – érdeklődött Carlisle.
- Hát, őket széttépte, majd, elégette.
- Jól tette! – szólalt meg Rosalie.
- Hűha, nem hiszem el, hogy kihagytam egy ilyet! – hitetlenkedtem.
- De miért nem mondta el? – kérdezte Esme.
- Ennek két oka volt. Az egyik, mert nem tudta, hogyan, a másik, mert nem akart megrémíteni senkit. – vonta meg a vállát, mintha ezt mindenkinek tudnia kéne. Esküszöm, ki fogom szekálni, hogy összeverekedjünk, és e miatt a beszólása miatt fogok én nyerni- határoztam el magam. Ekkor felém nézett, és ezt mondta: - Nem fog összejönni. – a végét elmosolyogta.
- És most hol van? – szólalt meg szőke babám.
- Nem tudom, de nem kell aggódni, Alice már keresi. – nyugtatott meg minket.

2 nappal később:

Újra aggódik az egész család. Mostanra már én is nagyon féltem, több dologtól is. Első, hogy amióta megvan az kisfiunk Rose-zal, azóta nem hajlandó velem csóknál tovább menni. A rosszabbik pedig az, hogy Alice, és Jasper még mindig nem kerültek elő. Nem tudtuk, hogy mi történt.

8. fejezet - Az elhagyás

Sziasztok, itt a friss, remélem tetszeni fog! Sajnálom, hogy eddig nem volt, de eddig utaztunk. Jó olvasást! Puszi: Kizzy

8. fejezet- Az elhagyás

Alice szemszög

Miközben dühöngtem, visszagondoltam, mi is történt, hogy kerültem oda. Egy bokorban találtam rá.

Amikor benéztem a bokorba, mosolyogtam. Egy édes kisbabát találtam, aki nyöszörgött. Rögtön felismertem, hogy az Jacob. Eleinte nem vettem észre, hogy mi történt vele, de aztán amikor boldogan felemeltem, hogy a karjaimban tartsam, véletlenül leesett róla az a kis takaró. Gyorsan utána kaptam, és amikor már próbáltam volna betakargatni vele, vettem észre, hogy a teste tele vannak zúzódásokkal, és véraláfutásokkal. Csak úgy, hozzáértem az egyikhez. Nem is tudom pontosan miért, de aztán amikor ezen jobban elgondolkodhattam volna, felsírt. Ujjaim alatt éreztem, hogy a csontja el van törve, pontosabban az egyik bordája. Tudtam, hogy cselekednem kell, és első tervem útja Carlilse-hoz vezetett. Gyorsan előkaptam a telefonomat, és bepötyögtem a számát. Bár vámpírsebességgel csináltam mind ezt, mégis úgy éreztem, hogy ez is túl lassú. A telefon kicsörgött egyszer, kétszer, háromszor, és a negyedik felénél végre felvették a telefont. Mikor már épp kezdtem volna mondani mi történt, egy női hang ütötte meg a fülemet. Rögtön tudtam ki lehet az. Az információ pultos nő. Mindig ott hagyja a mobilját a mostoha apám, ha éppen műt, ebből rögtön tudtam, hogy most is egy életet ment meg.
- Halló, tessék? Ez Dr. Carlisle Cullen mobilja.
- Jó napot kívánok! – mondtam. – Itt a lánya Alice, mikor végez a műtétével?
- Még csak most mentek, úgyhogy beletelik egy pár órába. Átadhatok neki valamilyen üzenetet? – hangján, mint mindig most is hallatszódott, hogy nem igazán érdekli, amit mondok.
- Csak annyit, hogyha végez, kérem, hívjon vissza. – azzal letettem. A következő személy Emmett volt. gondoltam, joga van tudni, hogy hova megyek, ha a pici is velem van. Megint csörgött, de most nem vették fel. Csak az üzenetrögzítő jött be. Arra gyorsan rámondtam, és lecsaptam a telefont.
A csöppség hirtelen iszonyatosan felsírt. Rájöttem, gyorsan kell cselekednem, így anélkül, hogy a vámpírságomra gondoltam volna, embert meghazudtoló módon futottam a kórház felé. Szerencsére nem láttak meg, és mivel a hátsó ajtón keresztül közlekedtem, mint mindig, egészen addig nem is kellett lassítanom. Jacob még akkor sem hagyta abba a sírást, és amennyire tőle tellett az ordítozást. Ez nagyon nyugtalanított, és amint megláttam az első orvost, szinte ráüvöltöttem, hogy nézze meg. Először hívni akarta a biztonságiakat, de végül, amikor elmagyaráztam, - és kihisztiztem, - vizsgálatra vitte a picit. Miután bementek egy szobába, leültem. Nem telt bele 5 perc sem, odabentről iszonyatos nagy gyereksikítást, majd veszekedést hallottam. Ez először lesokkolt, de utána rám jött a cselekedhetnék, így betörtem az ajtót, és szememmel rögtön a kis Jacobot kerestem. Hamar megtaláltam az egyik orvos kezei közt, aki éppen egy másik doktorral vitatkozott. Odasiettem hozzá, és minden szó nélkül kitéptem a gyereket a kezei közül. Ő csak értetlenkedve nézett rám, majd dühösen a következőket mondta:
- Elnézést, hölgyem, de mégis mit képzel magáról? Beront egy orvosi szobába, úgy, hogy semmi joga ezt tenni, és még a pácienst is el akarja vinni? – ha szemmel ölni lehetett volna, azt hiszem hozhatták volna a tüzet.
- Már megbocsásson! – mondtam flegmán. – Én hoztam ide ezt a kisgyereket, mert azt hittem, hogy itt jó orvosok vannak, de ahogy hallottam ez nem sikerült. Úgyhogy vagy megmagyarázzák, mi folyik itt, vagy most azonnal elmegyek, és elviszem a kisbabát egy másik kórházba, de még közbe teszek egy kitérőt, hogy panaszt tegyek. – arcán láttam a döbbenetet, és a szégyenséget.
- Gondolom, az előbbi veszekedésre gondol – mondta bűnbánóan. Én csak bólintottam, és vártam, hogy folytassa. – Csak egy kicsit hajba kaptunk azon, mennyi nyugtatót is adjunk a picinek. Tudja, én azt mondom, hogy nem kell sok, míg a kollega épp az ellenkezőjét állítja. – a mondat végén a bizonyos másik orvos felé nézett, és tekintetében csak gúny ült. Én próbáltam felfogni az előbb elhangzottakat.
- És Önök mondják magukat orvosnak? – kérdeztem halkan. Nem hagytam időt a válaszra. – Ezt tudják maguk is jól, hogy…. Hogy ez egy felelősséggel teli szakma, és maguk pedig az egészet elgyerekeskedik, pedig lehet, hogy egy gyerek életéről van szó! – a végére már teljesen eltelített a düh.
- Én megértem az Ön dühét, de ilyen gyakran előfordul, tudja…
- Nem érdekel! – csattantam fel. – Az apám is egy orvos, és már régóta űzi ezt a szakmát, mégsem fordult elő még vele ilyen dolog, egyszer nem kellett felemelnie a hangját, senkivel sem, még velünk, a gyerekeivel sem veszekedett soha, pedig nem tudják, hogy régen miket csináltunk. – nem akartam azt mondani, néha megtámadtunk egy-egy embert, mert kell a táplálék. Szemeiken láttam, hogy vérig lettek sértve, de nem érdekelt, és jó szokásomnak megfelelően, most sem hagytam őket beszélni. - Ha éppen nem műtene, ne aggódjanak, hozzá fordultam volna. És most kérem, valaki kerítsen egy megbízható orvost, aki végre megnézi a picit! – mondtam, de hangom még akkor sem volt kedvesebb. Ez megijesztett. Ilyennek még soha nem mutatkoztam.

Fél órával később, egy újabb orvos jelent meg, aki minden szó nélkül megvizsgálta. Most is ezek a vizsgálatok tartanak.
- A francba… - mondtam magamnak. Eszembe jutott megint, hogy ha elvégeztem volna az orvosit, akkor már rég túl lennénk talán az ellátáson is. – Miért nem voltam hajlandó orvosit szerezni? – kérdeztem, és szinte leköptem magamat.
Újabb percek teltek el, és még mindig semmi. Hirtelen valahol távol, egy ajtó csapódást hallottam, de ez nem a megszokott, hanem egy erős, és igazán kétségbeesett ajtónyitás volt. Először nem figyeltem oda, majd meghallottam egy hangot. Rögtön beazonosítottam, és reméltem, hogy nem vagyok nagy bajban. Rosalie hangja ütötte meg a fülemet. Úgy éreztem menekülnöm kell, de tudtam, hogy nem tehetem meg, így is elég rossz lesz. Pár perc múlva éreztem magamon valakiknek a nézését. Nem néztem fel, úgyis tudtam, hogy Rose, Emmett, Bella, és Edward figyel. Fél percig nem szólt senki semmit, végül nővérem elém állt, és úgy kérdezett.
- Mi történt vele? – hangjától megrémültem. Azt, amit benne hallottam, lehetetlen lenne leírni. Valahol a csalódottság, a megsértődött, mégis leginkább az aggódás hallatszódott. – Újra megkérdezem, mi történt?
- Nem tudom – válaszoltam halkan. – fogalmam sincs. Amikor rátaláltam egy bokorban volt. látszólag semmi baj nem esett, viszont a takaró takarta csak el a sebeket, a sérüléseket. Azt hiszem több bordája eltörött, és több zúzódása is van, de többet nem tudok.
- Nem tudom, nem tudom… csak ezt tudod hajtogatni? – kérdezte hirtelen Emmett. Hangja szívfájdítóan szomorú volt. Nem tudtam eldönteni, hogy felesége, vagy jövőbeli fia miatt van e. Ahogy láttam, bátyám meghallotta a gondolataimat, és próbálta lenyugtatni Emmettet. Hirtelen eszembe jutott, mennyire jó lenne, ha ott lenne Jasper, és le tudna mindenkit nyugtatni.
- Tényleg, nem tudjátok, hol van Jasper? – nem mertem hangosan kérdezni. Nem akartam, hogy Rose azt higgye, csak magammal törődök.
- Nem – válaszolta Rosalie. Örömmel nyugtáztam, hogy a fejem még a helyén van. – Edward, nem hallod a gondolatait?
- Nem, de figyelem.
- Emmett, te sem tudod, hová tűnt? – már kezdtem nyugtalan lenni.
- Utoljára akkor láttam, amikor szétváltunk. Meg még egyszer egy pillanatra, valamerre suhant, de többet nem.
- Értem – mondtam nyugodtan, de belül egyre idegesebb lettem.

4-5 órával később:

Már haza értünk. A kis Jacobnak alig lett valami baja, csak egy bordája eltörött, ami igen nagy szerencse neki, hiszen egy robbanást élt túl. Igen, egy robbanást. Kiderült ugyanis, hogy a tüzet néhány fiatal hülyegyerek csinálta molotov koktéllal. A pici valahogyan, valamin rajta volt, és ahogy a bomba robbant, a tárgy alulról nagy erőt kapott, és kilövellt. Ennek mindenki örült, Rosalie a legjobban, mégis neki volt a legnagyobb baja. Nem tudta megemészteni, hogy megölt egy kis lányt, még ha nem is szándékosan. Alig tudtam befejezni a gondolatomat, Carlisle jelent meg. Arca szomorú volt, de egyben megnyugtató. Rögtön Rosalie szemeit kereste, ami nem tartott sokáig.
- Nos, - kezdte. Hangja éles volt az előtte lévő csendhez képest. – a baba füstmérgezésben halt meg. Nem te tehetsz róla Rose, te csak segíteni akartál.
- Értem – mondta szomorúan. Nem tudtam mit csináljak, így egyszerűen odaültem mellé, és átöleltem. Ő visszaölelt, majd egy „Köszönöm.” Pillantást küldött felém. – De most mit csináljunk vele? – kérdezte hirtelen.
- Eltemetjük – szólalt meg Esme. Mindenki felé nézett. Egy darabig nem tudtunk mit mondani, majd helyeselni kezdtünk.
- De hogy csináljuk? – hallottam meg Emmett hangját.
- Mit?
- Hát a temetést. Gondolom, nem dobjuk bele egy gödörbe – válaszolta Edward flegmán.
- Természetesen, nem. – Esme hangja kedves volt, és megnyugtató, tele aggodalommal.
- Akkor?
- Csinálunk neki egy rendes, szép gyászszertartást – mondta mostohaanyám. Még megbeszéltünk pár dolgot, mit, hogyan kéne, csináljunk, és hogy mikor legyen. Nem jutottunk sokra, még nem kellett temetésre készülnünk. Végül Esme úgy döntött, hogy elmegy egy kicsit netezni, hátha ott elmondják, milyen egy igazi szertartás. Amint felment a szobájukba Carlisle-val, mindenki eltűnt, és csak ajtónyitásokat, majd zárásokat lehetett észrevenni. Gondoltam, én sem maradok tovább, így a szobám felé vettem az irányt. Nem siettem, csak szép lassan, emberi tempóban mentem. Közben végig azon gondolkodtam, mi lehet Jasperrel. Senki nem tudta, hogy hol van, senki, és ez nagyon zavart. Már azt sem szerettem, ha Jasper nélkülem ment valahova, azt még inkább gyűlöltem, ha nem tudom, hogy hol van.

Eddig nem is történt olyan sokszor, talán csak egyszer, amikor bekattant nálam valami, és elvittem vásárolni, ami önmagában nem is lett volna nagy baj, de akkor egy új plázába mentünk, és minden annyira csodás volt. Én pedig túlzottan felpörögtem. Olyannyira, hogy már nekem is elviselhetetlen volt, mégsem akartam leállni. Végül, az egyik boltnál, amikor neki akartam mutatni valamit, nem találtam sehol. Éreztem, ahogy még jobban kővé dermedek, a jó kedvem egy fél pillanat alatt átváltott aggódásba, és félelembe. Hirtelen megláttam a pláza másik végében. Nem csinált semmit, és látszott rajta, hogy nem is történt vele semmi, így eszméletlen dühös lettem. Odatrappoltam hozzá, majd megkocogtattam volna a vállát, de akkor hirtelen megfordult, és átölelt. Ez meglepett, és egy pillanatra meginogtam, de gyorsan ellöktem magamtól. A szemébe néztem, láttam rajta, hogy nem érti, mit csinálok. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ő szólalt meg.
- Sajnálom, hogy elmentem minden szó nélkül, de már nem bírtam – olyan halkan mondta, hogy egy ember sem lett volna képes megérteni, én viszont tisztán hallottam minden szavát, és minden szóban azt, hogy igazán sajnálja. Nem mert a szemembe nézni. Amikor arra az arcára gondoltam, mindig összeszorult a szívem, legfőképp azért, mert azt én tettem. Abban a percben sohase éreztem magamat rosszabbul. Annak, aki nekem mindennél többet jelentett fájdalmat okoztam, és még akkor is csak magát hibáztatta. Rossz érzéseim voltak, de amint rájöttem, hogy ezeket is érzi, csak egyre pocsékabb lett. Nyugtalan voltam, és feszült. Rám nézett. Gondolom felfogta, hogy milyen érzéseket is tápláltam akkor magam iránt. Szemében őszinte csodálkozást fedeztem fel, de gyorsan lesütöttem a szemem. Szégyelltem magamat, de tudtam, hogy ezzel is csak neki ártok. Hiába próbáltam másítani az érzéseimen, nem tudtam.
- Én sajnálom – suttogtam. Ennyi volt az, amit akkor mondhattam. Újra átölelt, és ezúttal nem löktem el, sőt, olyan szorosan fogtam, amennyire csak tudtam. Hallottam a hangját, ahogy vigasztal, és kérdezi, hogy segítsen-e. szavak helyett csak könnyek teltek tőlem. Megijedt, amikor megérezte az első könnycseppemet. Gyorsan elszakadt tőlem, de a karjaimat szorosan tartotta.
- Valami baj van? – kérdezte őszinte aggodalommal. – Segítsek?
- Igen – mondtam végül. Éreztem, ahogy nyugalom hullámai felém áradnak. Segítettek, de nem igazán. Hirtelen szerelmem a karomról elkezdte lecsúsztatni a kezeit, egészen az enyémekig, majd ott összekulcsolta őket. Ez jól esett, és egyre nyugodtabb lettem, végül egy perc múlva már sehol sem volt az azelőtti nyugalmatlanságom.

Ekkor értem el az ajtót. Bementem, de nem néztem körbe, inkább gyorsan bezártam az ajtót. Ekkor megéreztem egy mámorító illatot. Hirtelen megpördültem, és ott láttam az ágyon ülve Jazzi-t. Nagyon megörültem, és a karjaiba vetettem magam. Ő is visszaölelt, majd egy pár perc múlva, rám jött a kíváncsiság, és faggatni kezdtem.
- Úgy örülök, hogy végre hazajöttél, nagyon aggódtam, hol voltál? – hadartam.
- Kerestem a kis Jacobot.
- És amikor hívtalak miért nem vetted fel? – hangomban felcsillant egy kis harag.
- Öhm… Elvesztettem – mondta teljesen nyugodtan.
- Az jó, ezt még megértem, de Edward miért nem hallotta a gondolataidat? Mondd meg őszintén, hol jártál? – nagyon mérges voltam, de annál is inkább kíváncsi.
- Hát, sokfelé kerestem, és mivel ti egy helyen kerestetek, én kicsit messzebb mentem, mert már hallottam olyanról, hogy ilyenkor ellopna gyerekeket, meg ilyenek, aztán, érted – hebegte, és közben nem nézett a szemembe. Tudtam, hogy nem mondd igazat, és ez nagyon zavart, de az még inkább, hogy nem bízik meg bennem.
- Miért nem mondod meg az igazat? – kiabáltam.
- Hisz ez az igazság! – védekezett. Kitéptem magam a kezéből, és hátrébb léptem egy lépést.
- Tudom, jól, hogy ez nem így van! Jasper, ismerlek már annyira, hogy tudjam, mikor hazudsz! – szemem tele lett könnyel. Az a felismerés, hogy hazudik nekem, szíven ütött.
- Figyelj rám, én nem hazudok, higgy nekem – mondta, majd felém sétált. Én közben kitöröltem a könnyeket a szememből. Mikor hozzám ért, megfogta a kezem, és erőltette, hogy a szemébe nézzek. – Higgy nekem! – suttogta.
- Nem! – mondtam halkan, de határozottan. – Azt akarom, hogy amíg nem mondod meg az igazat, addig tűnj el a szemem elől! Nem érdekel, hová mész, és hogy mit csinálsz, de egy dologban biztos lehetsz, ha visszamersz ide jönni még több hazugsággal, nem tudom, hogy kit csinálok veled, megértetted? – hangom gyilkosian hangzott, szemeim szikrát szórtak. Láttam rajta, ezen most nagyon meglepődött.
- Hogy micsoda? – hebegte.
- Ahogy hallottad, úgyhogy menj el! – utasítottam, és az ajtó felé mutattam. Már épp menni akart, amikor eszembe jutott még egy dolog. – Várj! – kiáltottam. Megállt, de nem nézett felém. – Miért nem jöttél le hozzánk? Tudod, hogy mennyire aggódott érted mindenki?
Nem válaszolt. Megfogta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót.
- Állj, még nem válaszoltál!
Felsóhajtott.
- Szeretlek! – mondta, majd elsuhant. Utána akartam menni, de már nem volt kedvem.

7. fejezet - Zavarodottság

Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Kizzy

7. fejezet - Zavarodottság

Edward / Edike szemszög:

Nem volt más a fejemben csak az, hogy úgy kell kimenekülnünk, hogy ne kapjanak rajta.
- Merre vannak az emberek? – kérdeztem, bár már nem is tudom miért, hiszen magamtól is tudtam.
- A főbejáratnál, azt hiszem még vannak a bal oldali ajtónál is, de már nem vagyok benne igazán biztos… - mondta szerelmem. – Rose te nem emlékszel semmire sem? – nézett nővére felé.
- Nem is tudom, nem figyeltem. – mondta, de a kicsire figyelt. Ekkor vettem csak észre, mennyire aggódik érte. Hirtelen megértettem, miért lett féltékeny ránk. Persze eddig is tudtam, de most már – látva arcát, - át is tudtam érezni.
- Arra amerre te jöttél, át tudunk vágni? – nézett hirtelen felém Édesem, és úgy láttam, mintha megcsillant volna szemében a remény.
- Hát, talán akkor, ha a kisbaba nem lenne. Bár még akkor is túl kockázatos. – tettem hozzá gyorsan, nehogy Rose valahogy magát kezdje el hibáztatni a gyerek miatt.
- Na, de akkor is mit csináljunk? – kérdezte a szőkeség.
- Hmm. Nézzük. Szerintem már nincs túl sok hátra az épületnek igaz? – a többiek bólintottak, majd várták, hogy folytassam. – És ez a jobb oldali ajtó fala, nemde? – kérdeztem, és már annyira bíztam a tervemben, hogy elmosolyodtam.
- Igen, de mi a terved? – kérdezte Bella, és az idegességtől már toporgott. Sokszor láttam, mégsem tudtam betelni vele. Ha nem kellett volna rögvest elhagynunk az egész helyet, akkor fél órán át sem tudtam volna levenni a szemeimet róla.
- Akkor, most mindenki szorosan mögém áll, mert nem lesz túl sok időnk . – egyre inkább idegesebbnek láttam a többieket, és akkor egy kis hangot meghallottam Rosalie mellkasa felől. Ekkor kezdtem a tervemben egy picit kételkedni. El is felejtkeztem arról a kislányról. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz semmi baja. – Nos, maga a terv csak annyiból áll, hogy mivel itt nincsenek emberek, és már az árvaház sem bírja sokáig, kidöntöm a falat, viszont, - emeltem fel az egyik ujjamat, hogy még hatásosabb legyek, és Rosalie felé néztem – neked nagyon kell vigyáznod a csöppségre, és még az is, hogy mindkettőtöknek vámpír sebességgel kell futni… - folytattam volna tovább is, de Bella megzavart.
- Te nem vagy normális! – kiabálta. – Szerinted úgy nem vesznek észre? – hangja már-már hisztérikus volt.
- Nem, Bella, hagyd. – nyugtatgatta Rose. Ez meglepett mindkettőnket, de ő zavartalanul fojtatta. – Ha gyorsabbak vagyunk, és ügyesebbek, akkor simán ki tudunk érni anélkül, hogy bármit is látnának belőlünk.
- Mo… Mondjuk ez is igaz. – mondta Bella még mindig meghökkenve.
- Akkor kezdhetjük? – kérdeztem, de már felvettem a pozíciót. Ők minden szó nélkül mögém álltak, és én egy erős mozdulattal kidöntöttem a falat. Utána meg sem álltunk, míg az erdő közepébe nem értünk. Szerencsére nem figyeltek fel ránk, bár mondjuk, ha igen, akkor sem hinne nekik senki, és persze mindenki azzal lett volna elfoglalva, hogy lecsesszen minket, amiért el kell takarítani a romokat. Így is hallottam a gondolataikban, hogy kétségbe vannak esve, mivel sok pénzbe kerül az árvaház romjainak elszállítása, majd a felújítása.
Amikor megálltunk vettem észre, hogy a kislány szívének a dobogását nem hallom. Nem értettem mi történt, hiszen bent még minden olyan jól el lett tervezve. A következő pillanatban már Rose szívet szorongató sikoltása és sírása rázott meg, és velem együtt az erdőt is.
- Mi történt? – kérdezte Bella elhaló hangon.
- Nem tudom, lehet hogy a gyors futástól fulladt meg, vagy túlságosan magamhoz szorítottam – hadarta, de hangja hisztérikus volt.
- Sajnálom – suttogtam, de tudtam, ezzel nem tudok rajta segíteni. Utáltam magam amiért ilyennek kellett kitennem őket. Ha okosabb lettem volna, biztos találtam volna másik módot.
- Én is – mondta fájdalmasan Rosalie. Az arcán először csak egy, majd kettő, és végül már egy kis patak könny futott végig arcán. Ekkor hirtelen a fejét felkapta, és gyorsan körbe kezdett nézelődni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a francba! Szagot fogott, méghozzá, nem is akárkiét. Jacobét, és rögtön utána Alicet kezdte el keresni.

Rosalie szemszög:

Végre! Úgy hittem, végre megtaláltam a kis fiamat, de tévedtem. Mellette éreztem egy másik illatot. Egy másik vámpírt. Alicet. Szememmel őt kezdtem el keresni. Nem találtam, és még így is féltettem a gyerekemet. Nem tudtam, ő milyen sorsra jutott, hogy most… talán… már ő is ugyanolyan halott, mint ez a kislány itt, az ölemben. Már vele sem tudtam, hogy mit kezdjek. Először arra gondoltam, hogy vissza rakom a romok közé, de tudtam, az bolondság lenne, hisz nincs rajta egy karcolás sem. A másik pedig, hogy kegyetlen lett volna. Összezavarodtam. Ha fél óra alatt megöltem egy gyereket, mi lesz, ha a sajátomra se fogok tudni vigyázni? Mi lesz akkor még egy élettel? Egyet már elvettem, nem akartam többet. Ekkor éreztem, ahogy bátyám kezd el rázogatni. Felé néztem, amitől ő egy kicsit meghökkent. Gondolom, nem festhettem valami fényesen, mármint belülről, ami már az arcomon is meglátszott. Ő kivette a kezemből a halott babát, majd Bella segített felállni. Nem tudtam merre mentünk, nem figyeltem. Úgy körülbelül az út felénél, - azt hiszem, - rájöttem, hogy mi történt Jacobbal, és hogy mellette éreztem Alice illatát is.
- Hol van? – kérdeztem először halkan.
- Kicsoda? – nézett felém nagy szemekkel Bella.
- Hol van Alice? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Miért?
- Mert…. Mert nála van a fiam! Nem érezted? Ott volt mellette, és tudni akarom mi van velük! – sikoltottam.
- É-Értem. – mondta Bells.
- Menjünk, kérlek, keressük meg őket! – kérleltem húgomat. Ekkor megint egy másik szagot kezdtem érezni. Emmett volt. Bella nem szólt, a választ, vagy egy tervet kezdett el kieszelni, én pedig ezt kihasználva figyeltem, hogy a Mackóm odajön e, vagy sem hozzám. Nem jött, pedig tudta honnan jöttem, és gondolom már felfigyelt a halott babára is. Tudtam, hogy csak azért nem jön, mert valamit titkol. Nem esett nehezemre kitalálni, mibe nem akar bele rángatni, így ott hagytam Edwardékat, és felé igyekeztem. Hátamon éreztem ahogy utánam néztek, majd ahogy észrevettem, megértették. Férjem minden mozdulatomat egy ijedt pislogással nyugtázta.
- Emmett. – szóltam rá. Hangom dühös volt, pedig igyekeztem a lehető legnyugodtabb lenni. – Hol vannak? – kérdeztem ordítva.

Alice szemszöge:

A kórházi váróteremben ültem. Az orvost vártam. Carlisle, persze megint műt. Nem mindig van rá szükségem, de amikor igen, akkor nem ér rá, mert a lányával foglalkozni minek, amikor ott van egy ember, akit más is megtudna műteni, mert minden életmentő mutatványát figyelemmel kísértem, és a legtöbb helyzetben el tudta vállalni más is. Most pedig itt ülhetek, és egy lassú orvos tépi az idegeimet. Ez nem ér! Gondoltam, és erre fújtattam egyet. Jacob pedig csak sírt, és – amennyire egy kisbaba tud – üvöltött a fájdalomtól. Esküszöm, egyszerűbb lett volna, ha én láttam volna el. El kellett volna végeznem az orvosit, vagy különben ezek a lassú orvosok fognak a sírba vinni, ami lehetetlen, de nekik sikerülni fog!

6. fejezet - Pokol tüze

Ne haragudjatok, hogy nem írtam. Nagyon kevés időm volt, és drága Alice barátnőm is traktált feladatokkal. DE végülis nélküle nem született volna meg ez aq fejezet. Nagyon hálás vagyok az én kis stylistomnak. A végében besegített =) Kizzy

6. fejezet - Pokol tüze

Alice szemszöge:
Emmették felé haladtunk, vagyis csak Em felé. Nagyon aggódtam, és bár Jasper végig mellettem volt, és hullámozta felém a nyugalmat, nem segített. Szerintem, ő sem volt nyugodt. Ilyen helyzetekben még neki is nehéz. Hamar a helyszínre értünk, viszont nem láttuk sehol sem Emmettet. Kezdtem megijedni. Nem tudtam mitévő legyek, aztán hátunk mögül mégis meghallottam bátyám szívszorítóan szomorú hangját.
- Sziasztok. – mondta halkan.
- Szia! - mondtam.
- Megtaláltad? – kérdezte Edward.
- Még nem. Se őt, sem Jacobot. – eközben elcsuklott néhol a hangja.
- Mégis mit csinálhat? – vágott közbe Bella.
- Gondolom, keresi a jövendő béli fiát, de az is lehet, hogy valahol magát marcangolja. – suttogta Emmett.
- Nem biztos. Figyelj Emi, lehet, hogy csak úgy elment sétálni. – próbáltam vigasztalni, de én is éreztem hogy ez elég gyér kifogás.
- Persze. Ennek szerinted mennyi az esélye?! – ordította. – válaszolj! – megfogta az egyik karomat is. Ekkor ránéztem, és felakartam világosítani, hogy attól független, hogy szenved, nem kellene így viselkednie, hisz másnak is fáj. De amint ránéztem, nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam mit mondani, leragadtam. Az arcán rengeteg fájdalom tükröződött. Szemében látszik mindenkinek a lelki állapota. Ez a része zavarodottságot, és megrökönyösödést mutatott. Fájt látnom, és nem tudtam rászólni. Ekkor térdre borult, és mivel még mindig fogta a kezemet, ezért magával húzott. Rajtam akkor egy hosszú citromsárga kabát volt, ami egy pillanat alatt hamus lett, már- már szinte fekete, de nem érdekelt, csak próbáltam arra koncentrálni, hogy hogyan kéne egy kis életet vigyek belé. Agyam üres volt, és az az általános ötlet bomba, ami mindig megszokott dobni, és lepni, sehol sem volt. Ekkor odajött valaki hozzám, és lehajolt a fülemhez. Először nem láttam semmit, csak barna hosszú hajat. Ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, Bells az. Utána a fülembe suttogta, hogy vigyázzak a bátyámra, míg ők megkeresik Rose-t, és a kisbabát. Én alig láthatóan, de bólintottam. Nem sokkal később körbenéztem, mert rájöttem, én is akarok menni, de már senki nem volt körülöttünk. Hirtelen Emmett felállt, én pedig csak csodálkozva néztem felé. Szemében – amit nem felém tartott, - nem láttam mást, mint ürességet, és fájdalmas hiányt. Nehéz volt elhinnem, hogy egy ilyen nagy, erős, hatalmas ember megtört. Viszont hirtelen, az összes előbbi érzése eltűnt, és helyére kíváncsiság, és remény költözött. Azt hittem megőrült, de mielőtt rákérdezhettem volna, elsuhant. Én utána mentem, de nem találtam semerre sem. Megpróbáltam a jövőjét is nézni, de az sem jött össze. Kezdtem komolyan aggódni. Hirtelen egy kis mozgolódást hallottam egy közeli bokorban. Ha nem lettem volna vámpír, nem vettem volna észre. Eleinte úgy gondoltam, csak a szél furcsa játékot űz, vagy egy kisebb állat mozgolódik. Végül, amikor már rég nem hagyta abba, odamentem. Amit megláttam, rögtön mosolyt váltott ki belőlem.

Edward szemszöge
Mentem. Elvesztettem a feleségemet. Gratulálok Edward! Először Rose, majd’ azt a személyt sem tudom lefogni, hogy „hé, Bella, ne csinálj hülyeséget” aki a világot jelenti nekem. A rohadt francos életbe! Tudtam, hogy meg kell találnom őket, mielőtt még a űz találná meg őket. Ez az egész vámpíros dolog bökkenője: ne menj a tűz közelébe, mert szénné égsz. Már a gondolat is fájt, hogy nem segíthetek, legalább Bellának. Az agyam egyik fele már azt tervezgette, mi lesz ha későn érek oda? Volturi? Felejtős, múltkor sem segítettek. Talán egy újszülött…
„Bella olyan kedves hozzám, pedig én soha nem voltam vele az. Istenem, mi lesz velünk? Legalább ez a csöppség a karjaimban ússza meg! Vagy Bella! Nem tudnék Edward szemébe nézni…”
„Edward, segíts! Hallasz?” – hallottam meg Bella gondolatát. Nagyon kevésszer adatott meg ez nekem. Most boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Ember tempót meghazudtolva, minden erőmet bevetve rohantam abba a kénköves pokolba, ami ártani akart a feleségemnek.
Már éreztem bódító illatát. Már hallottam egy új szív dobogását. Már erősebben hallottam Rosalie kétségbeesett gondolatát, ami egyre hangosabb és kuszább lett. Legjobban a gyereket féltette, akit nem tudtak még kimenteni.
A tűzet kijátszottam, bár egy – két helyen belekapott a ruhámba. Mindegy is. Alice-nek úgy is csak egy rongy.
Láttam őket. Körbe vette őket a pokol lángja. Rosalie szőke lobonca kormos volt, mellkasához a kisbabát szorította, hogy védje a tűztől. Mély lélegzetet vettem, Bellára gondoltam, arra, hogy érte meg tudom csinálni. Nekifutottam és akkorát és olyan gyorsan ugrottam, hogy a tűz az ellenszélben, amit okoztam meghanyatlott.
- Edward! – kiáltotta Bella, majd a nyakamba borult. Nem tudtam, hogy most szidjam-e le, hogy, hogy tehette ezt velem, vagy majd inkább később. Aztán a későbbet választottam, előbb okosabbnak tartottam, hogy jussunk ki innen valahogy.

5. fejezet - Eltűnések

Sziasztok! Sikerült ezt is megírnom, nem lett annyira akció dús, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Puszi: Kittikef

5. fejezet - Eltűnések

Rosalie szemszöge:

Hamar elkészülődtem, és még Emmettnek is sikerült egy viszonylag neki is tetsző, de mégis jól kinéző ruhatárat összeállítanom. Bár tudtam volna szebbet is arra az alkalomra, de túl izgatott voltam. Mikor elmentünk, a többiek még csak akkor mentek befelé a házba. Láttam az arcukat. Viccesek voltak, mert mindenki értetlenül nézett felém. Nem volt csoda, hiszen nem ők voltak lassúak, hanem én voltam túl gyors. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint aki repül. Szárnyaltam a boldogságtól, és azt senki nem tudta letörni. Hamar az árvaházba értünk, nem volt több 10 percnél. Persze hamarabb is odaérhettünk volna, ha Emmett nem lett volna annyira lassú. Köszöntünk, és elvezettek a gyerekekhez, jobban mondva a csecsemőkhöz. Mindegyik nagyon édes volt. Azt hittem, hogy hazaviszem mindet, de sajnos nem tehettem. Már majdnem kiválasztottam egy kisfiút, aki nagyon pici volt a korához képest. Volt egy kevés barna haja, de mikor elvittük volna, szóltak, hogy azért még visszajönnek. Nagyon dühös lettem, hogy az mégis milyen. "Ők nem tárgyak, hogy le lehet foglalni, aztán ha kell visszamennek érte, ha nem, akkor felnőtt koráig egy intézetben nő fel. " -erre gondoltam. Végülis megnyugtatott, az én medvém, hogy semmi gond, nem úgy mennek ott a dolgok. Igaza volt. Nem sokára megjelent egy 25-6 éves lány, és a néhány évvel idősebb fiúja, akik hozták a kellő papírokat, és utána már a karjaiban tarthatta az ő kicsi kisfiát. Emlékszem, nagyon irigyeltem őket, hiszen ők már tudták, sőt megkapták azt akire vágytak. Újra végignéztem mindegyik kisbabán, de ha valamelyikre úgy gondoltam, hogy ő lesz az igazi, rögtön ott volt mellette egy másik, aki miatt elgyengültem. Nem tudtam, mihez kezdjek, így arra a döntésre jutottam, hogy kimegyek a levegőre, és majd utána döntünk. Az ajtóban egy fiatal nővel ütköztem össze. Gazdagnak tűnt, és elég kedvesnek. Gondoltam biztos, ő is örökbe fogad egy édes kis lurkót. Még mosolyogva néztem, amint megnézné ő is a gyerekeket, de aztán találkoztam egy kegyetlenséggel.
- Jó napot! - mondta a nő és a portás szinte egyszerre.
- Miben segíthetek? - kérdezte a portás nő.
- Amy Wide vagyok, és ezt a kölyköt akarom beadni. - Azzal a portás kezébe nyomott egy kisfiút. Olyan durván tette, hogy a kisbaba majdnem a földön landolt.
- Miért? - nézett rá értetlenül a portás.
- Elnézést... - itt elkezdte leolvasni a nevét a névtábláról. - kedves Angela. Nem hinném, hogy Önre tartozik. - hangjában érződött a nagyképűség. - De tudja mit? Úgysem ismer, és ezért kivételt teszek.
- Alig várom. - sziszegte Angela. - Kérem mondja.
- Tudja, nem volt betervezve. Csak aztán néhány hétig nem adhattam örökbe, mert a férjem szerette volna megtartani. - mondta, és a szemeit forgatta. - Nos, aztán rájött, hogy a bepelenkáztatás már nem olyan menő, így mindig megkért, hogy büntessem meg. Eleinte vertem, aztán elvettem a játékait, de nem tanult belőlük, így most már végre elhozhattam ezt a kis élősködőt. - az utolsó szónál fiára nézett, és majdhogynem leköpte.
- Rendben, akkor kérem töltse ki ezeket a papírokat, és már mehet is. - azzal a pultra tett egy dossziét, benne legalább 30 papírral. - kérem olvassa át mindet, és amit kér, azt írja alá.
- Mi az, hogy amit kérek? - kérdezte gyanakvóan.
- Például, ha örökbe fogadják, akarja-e látogatni a családot, hogy megnézhesse, hogy alakul az élete. - mondott volna még pár dolgot, de a nő közbe vágott.
- Mindegyik erről szól? - hangjában a türelmetlenkedés tükröződött.
- Nem mindegyik, de hasonlóak. - válaszolt illedelmesen Ang.
- Akkor ezt most rögtön vissza is adnám. Azért hoztam ide, hogy végleg megszabaduljak tőle. Nem érdekel mostmár, hogy mi lesz vele, csak ne kelljen még több pénzt áldoznom rá.
- Pedig nem tűnik szegénynek. - a portás miközben mondta, végig mérte tekintetével a ruháját, és ő magát is.
- Ugye? - csillant fel Amy szemei. - Eredeti olasz, és méghozzá abból is a legjobb. - mondta, és végigsimított citromsárga, feszülős dresszén.
Nos, ha egyiket sem kéri, kérem írja alá ezt a papírt, és már nem kell vele törődnie. - mondta Angela egy kis éllel a hangjában. Ez nem zavarta Amyt, csak aláírta, megbeszéltek pár dolgot, még a kisgyerek összes iratát is ledobta a pultra, és elment. A portás is már vitte volna elfele a kicsit, de utána szóltam:
- Kérem, várjon egy picit. - ő erre csak kíváncsian nézett felém, karjában a kicsi emiatt a hirtelen megfordulástól felnyögött. - Megnézhetném?
- Természetesen. - mondta kedves hangon. A karjaimba vettem, ő pedig felém nézett nagy, csillogó szemekkel. Nagyon aranyos volt, de megint elgondolkodtam, hogy mi lesz ha... Végig gondoltam újra és újra, de csak is őt találtam meg a legtökéletesebbnek. Közben meghúzta néhol a hajam, elbabrált a fülbevalómmal is. Mindegyiket megmosolyogtam, ahogyan Emmett is.

- Mondja, mi kell ahhoz, hogy ez a csoda az enyém legyen? - kérdeztem, és hangomból hallatszódott, mennyire ideges vagyok.

- Nos, elöszőr néhány papírt át kellene néznie, utána itt is kitölthetnek néhány dolgot, viszont holnap, ha minden rendben ment, mint ahogy általában szokott, akkor csak pár személyes adatokat visszahoznak, és már is az Önék. - mosolyogva hallgattam, hogy 1 napon belül az enyém lesz, a kis édeske. Miközben én Őt csodáltam, a nő néhány papírt rakott le elénk. - Ezeket átolvashatják ott. - mutatott egy sarokba, ahol két piros szék, és középen egy asztal állt. - Addig én vigyázok a picire. - mondta, és máris nyúlt érte.

- Persze. - nem volt kedvem odaadni, de muszáj volt. Leültünk, és a kezembe vettem az egyik lapot. Nem tudom mi lehetett rajta, nem igazán érdekelt. Arra gondoltam, hogy hova csinálok neki egy szobát, hogyan fogom berendezni, mire fogom tudni tanítani, ha nagyobb lesz. Gondolkodásomból Emmett zavart meg.

- Föld hívja Roset! Élsz még? - kérdezte, de csak mosolygott.

- Hogy? Mi? - néztem körbe. Ekkor döbbentem rá, hogy hol vagyok. - Ja, igen, persze. De te meg mit mosolyogsz? - kérdeztem kicsit felháborodva.

- Aranyos tudsz lenni, amikor ennyire izgatott vagy valami miatt. - még mindig mosolygott, gyönyörűen.

- Köszi. - mondtam végül. - Nos, mit írnak a papírok?

- Hé! Hát ezért jöttem én? - kérdezte tettetett haraggal.

- Pontosan. - mondtam elégedetten.

- Jaj! Veled aztán nehéz. Szóval, a papírok nem írnak túl sok mindent, csak a baba állapotáról, ami szerencsére jó. A neve pedig Jacob. Tetszik neked ez a név?

- A nevet rád bízom. - igazából imádtam azt a nevet, de nem akartam, hogy mindent én válasszak. - Ha neked tetszik, felőlem maradhat.

- Rendben! - csillant fel a szeme. - Marad ez a név. Szerintem keresve sem találtunk volna jobbat.

- Szerintem sem. - furcsa volt, hogy annyira egy hullámhosszon voltunk a kicsi miatt. Visszamentünk. A papírokat visszaadtuk, és amit lehetett kitöltöttünk. Egy dolgot kértem, hogy had vigyek haza.

- Elnézést, lehetne egy kérésem? - fordult felém Ang.

- Az attól függ. - mondta.

- Szeretném, ha a családom látnák a kis Jacobot.

- Öhm... nincsen még róla kép

- Ó, az nem gond. A picit is szívesen hazaviszem akár most is. - mosolyogtam.

- Igen, az tényleg jó lenne. - mosolygott vissza. - Csak sajnálatos módon még nem lehet. Van Önnek egy olyan mobilja, amin lehet fényképezni?

- Lefotózhatom? - kérdeztem csodálkozva.

- Hát, ha akarja, de ha akarja oda is adhatja.

- Köszönöm. - azzal elkezdtem beállítani a nő kezében a kicsit, hogy látszódjon valami belőle. Végül egy egészen aranyos képet sikerült összehoznom. Ezek után elköszöntünk, és elmentünk haza. Otthon már mindenki az ajtóban várt ránk. Tudták, hogy nem lehet rögtön a miénk, mégis érdeklődve néztek felénk. A képet végig mutogattam mindenkinek. Alice és Bella azt mondták, hogy aranyos, míg Edward csak rámosolygott. Jasper megdicsérte a szerencsémet, és biztatott, hogy jó anya leszek, viszont eléggé ijesztő volt, hogy Emmett-tel egymás felé sem néztek. Nem értettem, hogy miért olyanok.

Másnap:

Alice szemszöge:

Áramszünet volt, így elkéstünk az iskolából. Nem gondoltam volna, hogy vámpírként is ennyire bénák tudunk lenni. Az első órám Bellával volt közösen, és Emmettel, de ő és Rose nem voltak bent. Elmentek a kicsiért. Mikor Bellssel beértünk, úgy tettünk mint akik nagyon zihálnak, és magamban megdicsértem magunkat, mert mindenki rögtön bevette.

- Elnézést, a késésért. - ziháltuk.

- Ó, a Cullen gyerekek. - mondta szemrehányóan Mrs. Coup. - Üljenek le gyorsan. - szólt ránk, majd folytatta az anyagot. Sajnos, valakik úgy döntöttek, hogy nem akarnak a társaik mellett ülni, így a mi helyünket foglalták el. Mivel nem akartunk balhét a tanárral, így inkább szabad helyeket kerestünk. 2 ilyen hely volt. Amikor megláttuk, rögtön intettünk az elfoglalóknak, hogy értjük miért csinálták ezt. Ők csak egy köszönömet biccentettek. Az egyik hely, Bill mellett volt. Már tudtam, hogy én oda ülök, de azért Bellának még így sem volt könnyű dolga. A másik helyen Maya mellé lehetett ülni. Láttam Bellán, hogy nagyon meggondolja, hogy hol a jobb, de nem adtam sok választási lehetőséget, rögtön leültem Bill mellé, ő pedig szomorúan elballagott Maya felé. Az órán nem tudtam koncentrálni. Azon járt az eszem, hogyan kéne leszidnom Billt, és rávenni, hogy hagyja békén Bellát. Végül odasúgtam neki.

- Miért kellett azt csináld pár napja? - kérdeztem szemrehányóan.

- Mit miért kellett tennem?

- tudod te azt nagyon is jól! - mondtam, és egy kicsit fel voltam háborodva.

- A szívlopósra gondolsz? - nem nézett a szemembe.

- Mi másra? - megint flegmán kezdtem el vele beszélni. Ez számomra nagyon furcsa volt, nem szoktam ilyen lenni, de most ő mégis kihozta belőlem.

- Én csak az igazat mondtam. - akkorra felém fordult. Dühös volt, és a szeme fekete.

- Nem félsz tőlünk? - hangom átváltott a fenyegetésre.

- Ezt már egyszer el lett játszva velem, és nem hiszem el még egyszer, hogy mindig félnem kell, mert aki mindig félve ember az csak fél ember. - mondta nyugodtan.

- Ezt hogy érted? - csodálkoztam.

- Amikor az a Bellás történt, tényleg nagyon ki voltam akadva, amikor nem akart velem járni. Nem értettem, hogy miért csinálta azt velem, viszont bántani nem akartam. Inkább abban bíztam, hogy amellett lesz, aki mellett szeretne lenni.

- Mégis akkor miért bántottad? - kezdtem gyanakvó lenni, de még mindig nem értettem.

- Akkoriban volt egy osztálytársunk Adam. Mindenki félt tőle, ezért próbáltak nagyon sokan a barátai lenni.

- Hogy ne bántsa őket, ez világos. - mondtam mindentudóan.

- Nos, engem nagyon nem érdekelt, hogy bánt-e vagy sem, de amikor odajutottunk, hogy meg akart egy este verni, beijedtem.

- Miért?

- Mert addig mindig csak távolról láttam, addig nem is volt félelmetes. De amikor velem szemben állt, észrevettem, hogy legalább 2szer nagyobb, mint én. - mondta, és mint aki még most is fél tőle, elkezdett remegni. Kezdett bűntudatom lenni, hogy a múltkor is milyen gonoszak voltunk vele kapcsolatban.

- Utána? - kérdeztem szomorúan.

- Utána? Utána megállapodtunk, hogy meg verem Bellát, mert őt is visszautasította.

- És te megtetted. - lenéztem a padlóra. Akkorra már én sem akartam a szemébe nézni. - Ha ezt elmondtad volna Bellsnek, most nem kellett volna, hogy olyan szituációba kerülj.

- Nem lett volna értelme elmondanom. - csodálkozva pislantottam felé. - Most megint meg fogsz utálni, de amikor megvertem, megkönnyebbültem. Jól esett, mert azt érezte, amit én is éreztem. - itt tényleg kezdett felmenni bennem a pumpa. - Adam rádöbbentett arra, hogyha valamilyen fájdalmat kapok, azt adjam vissza, mert akkor jobban leszek. Azóta is nagyon jó cimborák vagyunk.

- Ezt tényleg nem hiszem el. - hangom, bár suttogtam, hallatszódott, a düh, és a megvetés. - Te hogy lehetsz ennyire bunkó? Ennyire egy seggfej? Esküszöm, még valahogy meg fogsz fizetni azért, amit anno csináltál Bellával. Nem menekülsz. - mondtam gyilkos hangon. Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő, mert miután kimondtam, egy perc se telt el, kicsöngettek. A szünetben mindent elmondtam Bellsnek.

- Hihetetlen nem? Csak azért vert meg, mert megfenyegették. Ha igazán szeretett volna, akkor nem csinálta volna azt, amit csinált.

- Nem. Én meg tudom érteni, de hogy utána jól is esett neki, na ezt már nehezebb. - látszott rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozik.

- Mi az, hogy megérted? És min gondolkodsz ennyire? - kérdeztem felháborodottan.

- Nos, azon gondolkodom, ami miatt megértem, de mondom, hogy csak az elejét. - kíváncsian néztem felé. Sóhajtott, majd folytatta. - Egyszer engem is rávett valamire Adam.

- Mire? - hangomból elszállt a düh, és már nem is voltam az.

- El kellett lopnom a naplót, meg a dolgozatait, hogy a jegyei jobbak legyenek, és a többi. Nos ennyi lett volna.

- Értem. - ekkor abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert megcsörrent a telefonom. - Haló?

- Alice! - egy ismerős hangot hallottam.

- Emmett?

- Igen! - nagyon ideges volt a hangja.

- Mi a baj? - addigra odaértünk a többiekhez. Mindenki a beszélgetésünkre figyelt.

- Nem láttátok Roset? - hangja néha megbicsaklott a sírás küszöbén állt.

- Nem, de miért? - kérdeztem már-már hisztérikusan.

- Az árvaház felgyulladt, és nem találják a kis Jacobot, pedig a többiek előkerültek. - nagyon küszködött, hogy ne sírjon. - Utána fogta magát, és elfutott. Nem találom sehol! - kétségbe volt esve.

- Mikor történt?- megpróbáltam határozott maradni, de nem jártam sok sikerrel, a hangom el-elakadt.

- 20 perce körülbelül.

- Figyelj, hamarosan ott leszek. - a többiekre néztem, akik csak intettek, hogy ők is megkeresik a testvérüket. - Vagyis, ott leszünk, nem hagyunk cserben, ne aggódj! - azzal kinyomtam a telefont.