9. fejezet - Elbambulás

Sziasztok! Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek, és megér egy kis értékelést! Küldöm Alicenak, aki lebétázta :D! Jó olvasást, puszi: Kizzy

9. fejezet - Elbambulás

Alice szemszöge

Alighogy elment Jasper, megjelentek az ajtóban Rose-ék, pontosabban Rosalie, Emmett, Bella, és Edward. Mindenki kérdőn nézett rám, amit nem értettem. Azt hittem, hallottak mindent, vagy a vámpírhallás egy idő után kezdd romlani? Ezen gondolkodtam, de nem tehettem sokáig, mert nővérem közbevágott.
- Ez meg még is mi volt? – kérdezte dühösen.
- Azt hittem mindent hallottatok – mondtam egy cseppnyi kedvesség nélkül.
- Igen, de nem gondolod, hogy egy kissé túlreagáltad? – tudakolta Bella.
- Nem, nem hinném. – leültem az ágyra, keresztbe tettem a lábaimat, majd kissé előredőlve a térdemre raktam a könyökömet, amivel támasztottam a fejemet. Tudtam, hogy így látszik, rajtam mennyire untatnak, de éppen ez volt a célom. Nem akartam senkivel sem lenni, egyszerűen csak gondolkodni akartam, egyedül. Azt hittem, ha látják, mennyire nem hat meg az egész ügy, békén hagynak, de nem így lett.
- Figyelj, a férjed, lehet egy kevés magán élete nem? – próbálta védelmezni Emmett a férjemet.
- Te nem vagy komplett – mondtam ridegen. Furcsálltak, hiszen nem ilyennek ismertek meg engem, sőt, én sem magamat, de gondoltam, kicsit kiborulhatok, amikor Jasper nem vallja be, hogy hová ment. Sajnos többször megfordult a fejemben, hogy megcsal.
- Mégis miért nem vagyok normális?
- Szerinted? Egy gondolatolvasóval élsz együtt, na vajon? Lehet magánéleted? Nos? Válaszolj! – vetettem neki oda dühösen.
- Mm – morgott.
- De, miért húztad fel ennyire magad rajta? – kérdezte újra húgom.
- Áh, te ezt nem értheted. Van köztem, és Jasper között valami, ami miatt mindig tudjuk a másikról, hogy mikor, mennyire mondd el mindent, és hogy ez mikor nem fontos, és mikor életbe vágó – mondtam. Már nem is igazán figyeltem, mit reagálnak bármire is. Újra eszembe jutott, hogy mi van, ha valakivel megcsal. Talán az a kis fruska lehet, aki mögöttünk ül az egyik órán, és eddig Emmett tetszett neki. Már különböző módokat láttam arra, hogyan kínozzam meg, amikor valaki hirtelen leült mellém. Felnéztem. A szobában, csak Edward maradt. Hirtelen nem is tudtam, hogy a többiek hova lettek.
- Elmentek, amikor látták, hogy már nem igazán vagy magadnál – mondta a gondolataimra.
- És? Te miért maradtál? – faggattam. Fogalmam sem volt róla, mit akarhat pont tőlem, bár meglehet, hogy csak néhány kedves bátyi vigasztalás, de… nem tudnám róla ezt elképzelni. Hirtelen felnevetett.
- Köszi, de tényleg. – bökött oldalba. Fogalmam sem volt, hogy mi baja. – ja, csak a gondolataid rólam, meg a testvéri szeretetemről, igazán meghatottak. – még mindig mosolygott.
- Nos? Miért maradtál? – kérdeztem olyan hidegen, amennyire csak tudtam.
- Azért, hogy elbeszélgessek veled kicsit, Jasperről.
- Mégis mit akarsz?
- Tudod, igazad volt, hazudott. – arca hirtelen nagyon komor lett.
- Erre én is rájöttem. – hanghordozásom flegma, és unott volt.
- Chö – mondta megvetéssel. Dühös pillantással méregettem, amit ő észre is vett. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekel mi történt a férjeddel.
- Pedig jobb lesz, ha elfogadod, mert ez az igazság – mondtam teljesen hidegen.
- De te nem ilyen vagy! – ordított rám, amitől én megijedtem.
- Akkor úgy tűnik félreismertél. – hangom el-elcsuklott. Próbáltam a kitörő könnyek ellen küzdeni.
- Nem hinném. Már jó ideje élünk együtt, és nem tudtál volna mindvégig megjátszani magadat és a gondolataidat. Inkább pont fordítva van, most nem mondasz igazat.
- De, én, én… Inkább mond, mit akartál Jasperről beszélni? – váltottam gyorsan témát.
- Lehetne, hogy ezt kint beszéljük meg? Az erdőben? – míg kérdezte már állt is fel.
- Persze, de miért? – én is gyorsan felálltam.
- Majd meglátod. – azzal kiugrottunk az ablakon keresztül.

20-30 perccel később:

Futottam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Meg akartam találni Jaspert, és egy percet sem akartam vesztegetni a keresési időmből. Edward mindent elmondott, hogy mit csinált Jasper, és hogy miért nem mondta el. Mikor végzett, meg sem tudtam szólalni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mit tettem, miket vágtam a fejéhez, de legalább egy dologban igazam volt. Nem lőttem túl a célon, hiszen jó volt a megérzésem, amikor azt gondoltam, hogy fontos dolgot hallgat el. Arra nem gondoltam, hogy ennyire az lesz. Ekkor megpillantottam egy fa mellett. Háttal állt nekem, de amikor meghallotta a közeledettemet felém fordult, csodálkozó szemekkel. Alig volt már közöttünk pár méter, amit már sírva, és mosolyogva egyszerre tettem meg, amikor hirtelen minden elsötétült. Olyan gyorsan történt minden, hogy kellett egy kis idő, mire rájöttem valaki lefogott hátulról és bármennyire is próbálkoztam nem eresztett. Amikor kezdtem egy picit lenyugodni, elhúzott, és éreztem, hogy a közelemben van valahol Jasper is. Felfoghatatlan volt számomra, hogy mi történik velünk.

Emmett szemszöge

Nem hiszem el. Alice-nek miért kellett elüldöznie Jaspert? Most mindenki teljesen ki van akadva, pedig ma inkább örülni kellett volna azért, hogy él a kis Jacob. Persze, ennek így is örülünk, de akkor is. Ez így nincs jól. Egyáltalán mit kellett egy kis hazugságon úgy kiakadni? Szerintem túlreagálta, mint egy szappanoperában. Esküszöm, soha nem fogom megérteni, mit miért tesz. Ekkor egy sírás csapta meg a fülemet, majd még egy. A gyerekeknek már megint mi bajuk? Gondoltam, hogy nehéz menet lesz, de hogy ennyire? Egyáltalán, miért lettek összeengedve? Mindenki tudja, hogy ha egy gyerek el kezd valamiért bömbölni, akkor a mellette levő is, és ha van még valaki mellettük, akkor az is, és így ezalatt a rövid idő alatt, felsírtak, mert éhesek voltak, mert tele volt a pelenkájuk, és mert Jacob megütötte véletlenül Rencsikét. Mondjuk, az utóbbi miatt, inkább büszke vagyok rá, már jó hamar megtanulta, hogy mi a jó, előre látom, jól megleszünk együtt. Amíg ezen gondolkodtam, a sírás nem akart alábbhagyni. Tudtam, hogy ebbe bele fogok előbb utóbb őrülni, ezért a kezembe vettem az irányítást, és a picik szobája felé mentem. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek, megint. Tegnap, mielőtt mentünk volna a kis Jake-ért, Rosalie, és Alice berendezett egy szobát a számukra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szép lesz. Az embernek, olyan érzete volt, mintha a szoba közepén egy tükör lett volna. Az egyik oldal, inkább fiúsabb volt, a másik egy picit lányosabb, - bár nem sokkal, mert Bella nem akarta, hogy a gyereke „túl lány” legyen – és a szoba közepén volt egy nagyobb játékszőnyeg, amin a két gyerek egyszerre játszhatott. Amik rajta voltak játékok törték csak meg a képet, mert semmiből sem volt kettő, és mindegyik játék, különböző helyeken volt a szőnyegen. Ámulatomból az én kis Rose Cicám zavart meg.
- Most bámészkodni jöttél, vagy azért, hogy a gyerekeknek segíts? – kérdezte kissé dühösen.
- Én, a gyerekek miatt jöttem – válaszoltam egyszerűen.
- Az, jó, csak egy aprócska gond van ezzel – mondta, és már a fejét fogta. Nem tudtam, hogy mi baja lehet velem, ezért dühös lettem. Mondani akartam valamit, de ő szólalt meg előbb. – Az, hogy itt állsz az ajtóban, és csak nézelődsz, amit még meg tudok érteni, hisz Alice-szel tökéletes munkát végeztünk, és legalább mások tudnának segíteni, csakhogy olyan nagy vagy, hogy nem férünk el melletted. – a végét egyszerre mondta dühösen, és határozottan. Félreálltam, és ekkor jöttem rá, hogy tényleg nem nyelvbotlás volt a többes szám, mögötte még ott volt Bella, aki, amikor eljött mellettem, szúrósan nézett rám. Innentől kezdve, nekem nem volt semmi dolgom, ami miatt szégyelltem magam. Jó apa akartam lenni, aki segít, de e helyett csak elidőztem, és végül, újra nem nekem kellett megvigasztalnom a gyereket. A lányok után néztem Babám, másik babám felé vette az irányt. A szoba kékes felébe. A falak, a kiságy, a falon levő polcrendszer, minden a kék és fekete különböző színeiben ragyogott. A másik rész pedig, ahova Bella igyekezett, narancs, és piros volt. Nem akartam zavarni, ezért gyorsan elmentem, le a nappaliba. Esme volt odalent, és az ablakon nézett kifelé.
- Szia, Anya! Mit csinálsz? – kérdeztem mosolyogva. Ő csak szomorúan felém nézett. – Valami baj van?
- Nem, semmi Kincsem, csak aggódom, hol lehetnek Jasperék. – próbált mosolyogni, de ettől még inkább rosszabbul nézett ki. Azt hiszem, ha így meglátná valaki, biztos nem a szépségét látná. Talán. Nem tudom.
- Nem csak Jazz tűnt el? – rádöbbentem, hogy megint ott a többes szám. Rá kell szoknom, hogy figyeljem a ragokat, még a végén hülyének néz itt a ház, kezdve Rose-zal.
- Nem. Azóta Alice is elviharzott, és nem tudom, merre lehet. Azt nézem, hátha meglátom valamelyikkőjüket. – ahogy kimondta, vissza is fordult az ablak felé.
- Ugyan már, biztos megkerülnek. Lehet, hogy most egy kicsit csak kettesben akarnak maradni. – egy perverz mosoly húzódott végig a számon, a csak szót pedig megnyomtam. Most megint aggódnak, pedig már nem gyerekek, hanem felnőttek. Igaz, rossz felnőttek, mert tönkre teszik a többiek jó kedvét, de attól még nagykorúak, sokszorosítva, nem értem, mi baja van még Esme-nek is.
- Ne mondj hülyeségeket, jó? – kérlelt az éppen belépő öcsém.
- Most miért? Hol van megírva az, hogy nem lehet? – kérdeztem egy nagy vigyor kíséretében.
- Tudsz róla, hogy nagyon idegesítő vagy?
- Hát, most már tudok, de ez szerinted, hol érdekel?
- Hé, hé, hé! – szólalt meg Bella. – Nyugodjatok le!
- Hagyjad, ezek ketten, túl hülyék, hogy ezt felfogják – mondta Rose.
- Mi? – kezdett bedühödni Öcsipókmajom – Miért vagy ilyen?
- Mert…- kezdte, de Edward leintette.
- Nem érdekel, hallom sajnos e nélkül is. És Rose, nem, nem fogom csak a szórakoztatásodra megverni, rendben?
- Lehetnél jobb testvér is – vetette oda félvállról.
- Mi a baj Cica? Nem ilyen szoktál lenni verekedés terében. – mentem oda hozzá, és megöleltem. Nem viszonozta. – Mit tettem?
- Csak annyit, hogy te ott álltál az ajtóban, és nézted, ahogy Jake, és Renesmee szenved. – miért kellett elbambuljak? Miért van az, hogy ha egyszer hibázom – nem önszántamból, - akkor abból máris kitör a III. világháború itthon?
- Csak elbambultam. – próbáltam mentegetőzni, bár tudtam, esélytelen.
- Inkább hagyjuk. – kitépte magát a kezemből. Gondoltam, majd este megvigasztalom.
- Most, hogy ezt így megbeszéltétek, kérhetnék egy kis figyelmet? – kérdezte Edward, de hangja inkább parancsoló volt. Utáltam, amikor ilyen, mert akkor csak rossz dolgot mondhat. Ennek ellenére, mindenki érdeklődve fordult felé, így ő állt a figyelem középpontjában. Miért mindig más? Egyszer én is azt akarom, hogy engem figyeljenek. – Köszönöm. Arról lenne szó, hogy mi történt valójában Jasperrel.
- Mi? Ennyire súlyos a helyzet? – kezdett el aggódni Esme.
- Hát, ha nem vág senki sem közbe, előbb tudja meg mindenki – mondta kedvesen Edward.
- Sajnálom. – ezután várt még egy keveset az Öcskös, majd mikor hallotta, hogy még egy pisszenés sincs, folytatta.
- Eleinte, Jasper is Jacobot kereste, de egyszer csak, amikor már nagyon messze ment, új szagot érzett meg, vámpíroktól. Megkereste őket, nem is tudja pontosan miért. De előbb találták meg ők őt, mint fordítva, és megtámadták. Hárman voltak egy ellen, de szerencsére, sikerült minden nagyobb baj nélkül megúsznia.
- És mi történt azokkal, akik megtámadták őt? – érdeklődött Carlisle.
- Hát, őket széttépte, majd, elégette.
- Jól tette! – szólalt meg Rosalie.
- Hűha, nem hiszem el, hogy kihagytam egy ilyet! – hitetlenkedtem.
- De miért nem mondta el? – kérdezte Esme.
- Ennek két oka volt. Az egyik, mert nem tudta, hogyan, a másik, mert nem akart megrémíteni senkit. – vonta meg a vállát, mintha ezt mindenkinek tudnia kéne. Esküszöm, ki fogom szekálni, hogy összeverekedjünk, és e miatt a beszólása miatt fogok én nyerni- határoztam el magam. Ekkor felém nézett, és ezt mondta: - Nem fog összejönni. – a végét elmosolyogta.
- És most hol van? – szólalt meg szőke babám.
- Nem tudom, de nem kell aggódni, Alice már keresi. – nyugtatott meg minket.

2 nappal később:

Újra aggódik az egész család. Mostanra már én is nagyon féltem, több dologtól is. Első, hogy amióta megvan az kisfiunk Rose-zal, azóta nem hajlandó velem csóknál tovább menni. A rosszabbik pedig az, hogy Alice, és Jasper még mindig nem kerültek elő. Nem tudtuk, hogy mi történt.

8. fejezet - Az elhagyás

Sziasztok, itt a friss, remélem tetszeni fog! Sajnálom, hogy eddig nem volt, de eddig utaztunk. Jó olvasást! Puszi: Kizzy

8. fejezet- Az elhagyás

Alice szemszög

Miközben dühöngtem, visszagondoltam, mi is történt, hogy kerültem oda. Egy bokorban találtam rá.

Amikor benéztem a bokorba, mosolyogtam. Egy édes kisbabát találtam, aki nyöszörgött. Rögtön felismertem, hogy az Jacob. Eleinte nem vettem észre, hogy mi történt vele, de aztán amikor boldogan felemeltem, hogy a karjaimban tartsam, véletlenül leesett róla az a kis takaró. Gyorsan utána kaptam, és amikor már próbáltam volna betakargatni vele, vettem észre, hogy a teste tele vannak zúzódásokkal, és véraláfutásokkal. Csak úgy, hozzáértem az egyikhez. Nem is tudom pontosan miért, de aztán amikor ezen jobban elgondolkodhattam volna, felsírt. Ujjaim alatt éreztem, hogy a csontja el van törve, pontosabban az egyik bordája. Tudtam, hogy cselekednem kell, és első tervem útja Carlilse-hoz vezetett. Gyorsan előkaptam a telefonomat, és bepötyögtem a számát. Bár vámpírsebességgel csináltam mind ezt, mégis úgy éreztem, hogy ez is túl lassú. A telefon kicsörgött egyszer, kétszer, háromszor, és a negyedik felénél végre felvették a telefont. Mikor már épp kezdtem volna mondani mi történt, egy női hang ütötte meg a fülemet. Rögtön tudtam ki lehet az. Az információ pultos nő. Mindig ott hagyja a mobilját a mostoha apám, ha éppen műt, ebből rögtön tudtam, hogy most is egy életet ment meg.
- Halló, tessék? Ez Dr. Carlisle Cullen mobilja.
- Jó napot kívánok! – mondtam. – Itt a lánya Alice, mikor végez a műtétével?
- Még csak most mentek, úgyhogy beletelik egy pár órába. Átadhatok neki valamilyen üzenetet? – hangján, mint mindig most is hallatszódott, hogy nem igazán érdekli, amit mondok.
- Csak annyit, hogyha végez, kérem, hívjon vissza. – azzal letettem. A következő személy Emmett volt. gondoltam, joga van tudni, hogy hova megyek, ha a pici is velem van. Megint csörgött, de most nem vették fel. Csak az üzenetrögzítő jött be. Arra gyorsan rámondtam, és lecsaptam a telefont.
A csöppség hirtelen iszonyatosan felsírt. Rájöttem, gyorsan kell cselekednem, így anélkül, hogy a vámpírságomra gondoltam volna, embert meghazudtoló módon futottam a kórház felé. Szerencsére nem láttak meg, és mivel a hátsó ajtón keresztül közlekedtem, mint mindig, egészen addig nem is kellett lassítanom. Jacob még akkor sem hagyta abba a sírást, és amennyire tőle tellett az ordítozást. Ez nagyon nyugtalanított, és amint megláttam az első orvost, szinte ráüvöltöttem, hogy nézze meg. Először hívni akarta a biztonságiakat, de végül, amikor elmagyaráztam, - és kihisztiztem, - vizsgálatra vitte a picit. Miután bementek egy szobába, leültem. Nem telt bele 5 perc sem, odabentről iszonyatos nagy gyereksikítást, majd veszekedést hallottam. Ez először lesokkolt, de utána rám jött a cselekedhetnék, így betörtem az ajtót, és szememmel rögtön a kis Jacobot kerestem. Hamar megtaláltam az egyik orvos kezei közt, aki éppen egy másik doktorral vitatkozott. Odasiettem hozzá, és minden szó nélkül kitéptem a gyereket a kezei közül. Ő csak értetlenkedve nézett rám, majd dühösen a következőket mondta:
- Elnézést, hölgyem, de mégis mit képzel magáról? Beront egy orvosi szobába, úgy, hogy semmi joga ezt tenni, és még a pácienst is el akarja vinni? – ha szemmel ölni lehetett volna, azt hiszem hozhatták volna a tüzet.
- Már megbocsásson! – mondtam flegmán. – Én hoztam ide ezt a kisgyereket, mert azt hittem, hogy itt jó orvosok vannak, de ahogy hallottam ez nem sikerült. Úgyhogy vagy megmagyarázzák, mi folyik itt, vagy most azonnal elmegyek, és elviszem a kisbabát egy másik kórházba, de még közbe teszek egy kitérőt, hogy panaszt tegyek. – arcán láttam a döbbenetet, és a szégyenséget.
- Gondolom, az előbbi veszekedésre gondol – mondta bűnbánóan. Én csak bólintottam, és vártam, hogy folytassa. – Csak egy kicsit hajba kaptunk azon, mennyi nyugtatót is adjunk a picinek. Tudja, én azt mondom, hogy nem kell sok, míg a kollega épp az ellenkezőjét állítja. – a mondat végén a bizonyos másik orvos felé nézett, és tekintetében csak gúny ült. Én próbáltam felfogni az előbb elhangzottakat.
- És Önök mondják magukat orvosnak? – kérdeztem halkan. Nem hagytam időt a válaszra. – Ezt tudják maguk is jól, hogy…. Hogy ez egy felelősséggel teli szakma, és maguk pedig az egészet elgyerekeskedik, pedig lehet, hogy egy gyerek életéről van szó! – a végére már teljesen eltelített a düh.
- Én megértem az Ön dühét, de ilyen gyakran előfordul, tudja…
- Nem érdekel! – csattantam fel. – Az apám is egy orvos, és már régóta űzi ezt a szakmát, mégsem fordult elő még vele ilyen dolog, egyszer nem kellett felemelnie a hangját, senkivel sem, még velünk, a gyerekeivel sem veszekedett soha, pedig nem tudják, hogy régen miket csináltunk. – nem akartam azt mondani, néha megtámadtunk egy-egy embert, mert kell a táplálék. Szemeiken láttam, hogy vérig lettek sértve, de nem érdekelt, és jó szokásomnak megfelelően, most sem hagytam őket beszélni. - Ha éppen nem műtene, ne aggódjanak, hozzá fordultam volna. És most kérem, valaki kerítsen egy megbízható orvost, aki végre megnézi a picit! – mondtam, de hangom még akkor sem volt kedvesebb. Ez megijesztett. Ilyennek még soha nem mutatkoztam.

Fél órával később, egy újabb orvos jelent meg, aki minden szó nélkül megvizsgálta. Most is ezek a vizsgálatok tartanak.
- A francba… - mondtam magamnak. Eszembe jutott megint, hogy ha elvégeztem volna az orvosit, akkor már rég túl lennénk talán az ellátáson is. – Miért nem voltam hajlandó orvosit szerezni? – kérdeztem, és szinte leköptem magamat.
Újabb percek teltek el, és még mindig semmi. Hirtelen valahol távol, egy ajtó csapódást hallottam, de ez nem a megszokott, hanem egy erős, és igazán kétségbeesett ajtónyitás volt. Először nem figyeltem oda, majd meghallottam egy hangot. Rögtön beazonosítottam, és reméltem, hogy nem vagyok nagy bajban. Rosalie hangja ütötte meg a fülemet. Úgy éreztem menekülnöm kell, de tudtam, hogy nem tehetem meg, így is elég rossz lesz. Pár perc múlva éreztem magamon valakiknek a nézését. Nem néztem fel, úgyis tudtam, hogy Rose, Emmett, Bella, és Edward figyel. Fél percig nem szólt senki semmit, végül nővérem elém állt, és úgy kérdezett.
- Mi történt vele? – hangjától megrémültem. Azt, amit benne hallottam, lehetetlen lenne leírni. Valahol a csalódottság, a megsértődött, mégis leginkább az aggódás hallatszódott. – Újra megkérdezem, mi történt?
- Nem tudom – válaszoltam halkan. – fogalmam sincs. Amikor rátaláltam egy bokorban volt. látszólag semmi baj nem esett, viszont a takaró takarta csak el a sebeket, a sérüléseket. Azt hiszem több bordája eltörött, és több zúzódása is van, de többet nem tudok.
- Nem tudom, nem tudom… csak ezt tudod hajtogatni? – kérdezte hirtelen Emmett. Hangja szívfájdítóan szomorú volt. Nem tudtam eldönteni, hogy felesége, vagy jövőbeli fia miatt van e. Ahogy láttam, bátyám meghallotta a gondolataimat, és próbálta lenyugtatni Emmettet. Hirtelen eszembe jutott, mennyire jó lenne, ha ott lenne Jasper, és le tudna mindenkit nyugtatni.
- Tényleg, nem tudjátok, hol van Jasper? – nem mertem hangosan kérdezni. Nem akartam, hogy Rose azt higgye, csak magammal törődök.
- Nem – válaszolta Rosalie. Örömmel nyugtáztam, hogy a fejem még a helyén van. – Edward, nem hallod a gondolatait?
- Nem, de figyelem.
- Emmett, te sem tudod, hová tűnt? – már kezdtem nyugtalan lenni.
- Utoljára akkor láttam, amikor szétváltunk. Meg még egyszer egy pillanatra, valamerre suhant, de többet nem.
- Értem – mondtam nyugodtan, de belül egyre idegesebb lettem.

4-5 órával később:

Már haza értünk. A kis Jacobnak alig lett valami baja, csak egy bordája eltörött, ami igen nagy szerencse neki, hiszen egy robbanást élt túl. Igen, egy robbanást. Kiderült ugyanis, hogy a tüzet néhány fiatal hülyegyerek csinálta molotov koktéllal. A pici valahogyan, valamin rajta volt, és ahogy a bomba robbant, a tárgy alulról nagy erőt kapott, és kilövellt. Ennek mindenki örült, Rosalie a legjobban, mégis neki volt a legnagyobb baja. Nem tudta megemészteni, hogy megölt egy kis lányt, még ha nem is szándékosan. Alig tudtam befejezni a gondolatomat, Carlisle jelent meg. Arca szomorú volt, de egyben megnyugtató. Rögtön Rosalie szemeit kereste, ami nem tartott sokáig.
- Nos, - kezdte. Hangja éles volt az előtte lévő csendhez képest. – a baba füstmérgezésben halt meg. Nem te tehetsz róla Rose, te csak segíteni akartál.
- Értem – mondta szomorúan. Nem tudtam mit csináljak, így egyszerűen odaültem mellé, és átöleltem. Ő visszaölelt, majd egy „Köszönöm.” Pillantást küldött felém. – De most mit csináljunk vele? – kérdezte hirtelen.
- Eltemetjük – szólalt meg Esme. Mindenki felé nézett. Egy darabig nem tudtunk mit mondani, majd helyeselni kezdtünk.
- De hogy csináljuk? – hallottam meg Emmett hangját.
- Mit?
- Hát a temetést. Gondolom, nem dobjuk bele egy gödörbe – válaszolta Edward flegmán.
- Természetesen, nem. – Esme hangja kedves volt, és megnyugtató, tele aggodalommal.
- Akkor?
- Csinálunk neki egy rendes, szép gyászszertartást – mondta mostohaanyám. Még megbeszéltünk pár dolgot, mit, hogyan kéne, csináljunk, és hogy mikor legyen. Nem jutottunk sokra, még nem kellett temetésre készülnünk. Végül Esme úgy döntött, hogy elmegy egy kicsit netezni, hátha ott elmondják, milyen egy igazi szertartás. Amint felment a szobájukba Carlisle-val, mindenki eltűnt, és csak ajtónyitásokat, majd zárásokat lehetett észrevenni. Gondoltam, én sem maradok tovább, így a szobám felé vettem az irányt. Nem siettem, csak szép lassan, emberi tempóban mentem. Közben végig azon gondolkodtam, mi lehet Jasperrel. Senki nem tudta, hogy hol van, senki, és ez nagyon zavart. Már azt sem szerettem, ha Jasper nélkülem ment valahova, azt még inkább gyűlöltem, ha nem tudom, hogy hol van.

Eddig nem is történt olyan sokszor, talán csak egyszer, amikor bekattant nálam valami, és elvittem vásárolni, ami önmagában nem is lett volna nagy baj, de akkor egy új plázába mentünk, és minden annyira csodás volt. Én pedig túlzottan felpörögtem. Olyannyira, hogy már nekem is elviselhetetlen volt, mégsem akartam leállni. Végül, az egyik boltnál, amikor neki akartam mutatni valamit, nem találtam sehol. Éreztem, ahogy még jobban kővé dermedek, a jó kedvem egy fél pillanat alatt átváltott aggódásba, és félelembe. Hirtelen megláttam a pláza másik végében. Nem csinált semmit, és látszott rajta, hogy nem is történt vele semmi, így eszméletlen dühös lettem. Odatrappoltam hozzá, majd megkocogtattam volna a vállát, de akkor hirtelen megfordult, és átölelt. Ez meglepett, és egy pillanatra meginogtam, de gyorsan ellöktem magamtól. A szemébe néztem, láttam rajta, hogy nem érti, mit csinálok. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ő szólalt meg.
- Sajnálom, hogy elmentem minden szó nélkül, de már nem bírtam – olyan halkan mondta, hogy egy ember sem lett volna képes megérteni, én viszont tisztán hallottam minden szavát, és minden szóban azt, hogy igazán sajnálja. Nem mert a szemembe nézni. Amikor arra az arcára gondoltam, mindig összeszorult a szívem, legfőképp azért, mert azt én tettem. Abban a percben sohase éreztem magamat rosszabbul. Annak, aki nekem mindennél többet jelentett fájdalmat okoztam, és még akkor is csak magát hibáztatta. Rossz érzéseim voltak, de amint rájöttem, hogy ezeket is érzi, csak egyre pocsékabb lett. Nyugtalan voltam, és feszült. Rám nézett. Gondolom felfogta, hogy milyen érzéseket is tápláltam akkor magam iránt. Szemében őszinte csodálkozást fedeztem fel, de gyorsan lesütöttem a szemem. Szégyelltem magamat, de tudtam, hogy ezzel is csak neki ártok. Hiába próbáltam másítani az érzéseimen, nem tudtam.
- Én sajnálom – suttogtam. Ennyi volt az, amit akkor mondhattam. Újra átölelt, és ezúttal nem löktem el, sőt, olyan szorosan fogtam, amennyire csak tudtam. Hallottam a hangját, ahogy vigasztal, és kérdezi, hogy segítsen-e. szavak helyett csak könnyek teltek tőlem. Megijedt, amikor megérezte az első könnycseppemet. Gyorsan elszakadt tőlem, de a karjaimat szorosan tartotta.
- Valami baj van? – kérdezte őszinte aggodalommal. – Segítsek?
- Igen – mondtam végül. Éreztem, ahogy nyugalom hullámai felém áradnak. Segítettek, de nem igazán. Hirtelen szerelmem a karomról elkezdte lecsúsztatni a kezeit, egészen az enyémekig, majd ott összekulcsolta őket. Ez jól esett, és egyre nyugodtabb lettem, végül egy perc múlva már sehol sem volt az azelőtti nyugalmatlanságom.

Ekkor értem el az ajtót. Bementem, de nem néztem körbe, inkább gyorsan bezártam az ajtót. Ekkor megéreztem egy mámorító illatot. Hirtelen megpördültem, és ott láttam az ágyon ülve Jazzi-t. Nagyon megörültem, és a karjaiba vetettem magam. Ő is visszaölelt, majd egy pár perc múlva, rám jött a kíváncsiság, és faggatni kezdtem.
- Úgy örülök, hogy végre hazajöttél, nagyon aggódtam, hol voltál? – hadartam.
- Kerestem a kis Jacobot.
- És amikor hívtalak miért nem vetted fel? – hangomban felcsillant egy kis harag.
- Öhm… Elvesztettem – mondta teljesen nyugodtan.
- Az jó, ezt még megértem, de Edward miért nem hallotta a gondolataidat? Mondd meg őszintén, hol jártál? – nagyon mérges voltam, de annál is inkább kíváncsi.
- Hát, sokfelé kerestem, és mivel ti egy helyen kerestetek, én kicsit messzebb mentem, mert már hallottam olyanról, hogy ilyenkor ellopna gyerekeket, meg ilyenek, aztán, érted – hebegte, és közben nem nézett a szemembe. Tudtam, hogy nem mondd igazat, és ez nagyon zavart, de az még inkább, hogy nem bízik meg bennem.
- Miért nem mondod meg az igazat? – kiabáltam.
- Hisz ez az igazság! – védekezett. Kitéptem magam a kezéből, és hátrébb léptem egy lépést.
- Tudom, jól, hogy ez nem így van! Jasper, ismerlek már annyira, hogy tudjam, mikor hazudsz! – szemem tele lett könnyel. Az a felismerés, hogy hazudik nekem, szíven ütött.
- Figyelj rám, én nem hazudok, higgy nekem – mondta, majd felém sétált. Én közben kitöröltem a könnyeket a szememből. Mikor hozzám ért, megfogta a kezem, és erőltette, hogy a szemébe nézzek. – Higgy nekem! – suttogta.
- Nem! – mondtam halkan, de határozottan. – Azt akarom, hogy amíg nem mondod meg az igazat, addig tűnj el a szemem elől! Nem érdekel, hová mész, és hogy mit csinálsz, de egy dologban biztos lehetsz, ha visszamersz ide jönni még több hazugsággal, nem tudom, hogy kit csinálok veled, megértetted? – hangom gyilkosian hangzott, szemeim szikrát szórtak. Láttam rajta, ezen most nagyon meglepődött.
- Hogy micsoda? – hebegte.
- Ahogy hallottad, úgyhogy menj el! – utasítottam, és az ajtó felé mutattam. Már épp menni akart, amikor eszembe jutott még egy dolog. – Várj! – kiáltottam. Megállt, de nem nézett felém. – Miért nem jöttél le hozzánk? Tudod, hogy mennyire aggódott érted mindenki?
Nem válaszolt. Megfogta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót.
- Állj, még nem válaszoltál!
Felsóhajtott.
- Szeretlek! – mondta, majd elsuhant. Utána akartam menni, de már nem volt kedvem.

7. fejezet - Zavarodottság

Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Kizzy

7. fejezet - Zavarodottság

Edward / Edike szemszög:

Nem volt más a fejemben csak az, hogy úgy kell kimenekülnünk, hogy ne kapjanak rajta.
- Merre vannak az emberek? – kérdeztem, bár már nem is tudom miért, hiszen magamtól is tudtam.
- A főbejáratnál, azt hiszem még vannak a bal oldali ajtónál is, de már nem vagyok benne igazán biztos… - mondta szerelmem. – Rose te nem emlékszel semmire sem? – nézett nővére felé.
- Nem is tudom, nem figyeltem. – mondta, de a kicsire figyelt. Ekkor vettem csak észre, mennyire aggódik érte. Hirtelen megértettem, miért lett féltékeny ránk. Persze eddig is tudtam, de most már – látva arcát, - át is tudtam érezni.
- Arra amerre te jöttél, át tudunk vágni? – nézett hirtelen felém Édesem, és úgy láttam, mintha megcsillant volna szemében a remény.
- Hát, talán akkor, ha a kisbaba nem lenne. Bár még akkor is túl kockázatos. – tettem hozzá gyorsan, nehogy Rose valahogy magát kezdje el hibáztatni a gyerek miatt.
- Na, de akkor is mit csináljunk? – kérdezte a szőkeség.
- Hmm. Nézzük. Szerintem már nincs túl sok hátra az épületnek igaz? – a többiek bólintottak, majd várták, hogy folytassam. – És ez a jobb oldali ajtó fala, nemde? – kérdeztem, és már annyira bíztam a tervemben, hogy elmosolyodtam.
- Igen, de mi a terved? – kérdezte Bella, és az idegességtől már toporgott. Sokszor láttam, mégsem tudtam betelni vele. Ha nem kellett volna rögvest elhagynunk az egész helyet, akkor fél órán át sem tudtam volna levenni a szemeimet róla.
- Akkor, most mindenki szorosan mögém áll, mert nem lesz túl sok időnk . – egyre inkább idegesebbnek láttam a többieket, és akkor egy kis hangot meghallottam Rosalie mellkasa felől. Ekkor kezdtem a tervemben egy picit kételkedni. El is felejtkeztem arról a kislányról. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz semmi baja. – Nos, maga a terv csak annyiból áll, hogy mivel itt nincsenek emberek, és már az árvaház sem bírja sokáig, kidöntöm a falat, viszont, - emeltem fel az egyik ujjamat, hogy még hatásosabb legyek, és Rosalie felé néztem – neked nagyon kell vigyáznod a csöppségre, és még az is, hogy mindkettőtöknek vámpír sebességgel kell futni… - folytattam volna tovább is, de Bella megzavart.
- Te nem vagy normális! – kiabálta. – Szerinted úgy nem vesznek észre? – hangja már-már hisztérikus volt.
- Nem, Bella, hagyd. – nyugtatgatta Rose. Ez meglepett mindkettőnket, de ő zavartalanul fojtatta. – Ha gyorsabbak vagyunk, és ügyesebbek, akkor simán ki tudunk érni anélkül, hogy bármit is látnának belőlünk.
- Mo… Mondjuk ez is igaz. – mondta Bella még mindig meghökkenve.
- Akkor kezdhetjük? – kérdeztem, de már felvettem a pozíciót. Ők minden szó nélkül mögém álltak, és én egy erős mozdulattal kidöntöttem a falat. Utána meg sem álltunk, míg az erdő közepébe nem értünk. Szerencsére nem figyeltek fel ránk, bár mondjuk, ha igen, akkor sem hinne nekik senki, és persze mindenki azzal lett volna elfoglalva, hogy lecsesszen minket, amiért el kell takarítani a romokat. Így is hallottam a gondolataikban, hogy kétségbe vannak esve, mivel sok pénzbe kerül az árvaház romjainak elszállítása, majd a felújítása.
Amikor megálltunk vettem észre, hogy a kislány szívének a dobogását nem hallom. Nem értettem mi történt, hiszen bent még minden olyan jól el lett tervezve. A következő pillanatban már Rose szívet szorongató sikoltása és sírása rázott meg, és velem együtt az erdőt is.
- Mi történt? – kérdezte Bella elhaló hangon.
- Nem tudom, lehet hogy a gyors futástól fulladt meg, vagy túlságosan magamhoz szorítottam – hadarta, de hangja hisztérikus volt.
- Sajnálom – suttogtam, de tudtam, ezzel nem tudok rajta segíteni. Utáltam magam amiért ilyennek kellett kitennem őket. Ha okosabb lettem volna, biztos találtam volna másik módot.
- Én is – mondta fájdalmasan Rosalie. Az arcán először csak egy, majd kettő, és végül már egy kis patak könny futott végig arcán. Ekkor hirtelen a fejét felkapta, és gyorsan körbe kezdett nézelődni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a francba! Szagot fogott, méghozzá, nem is akárkiét. Jacobét, és rögtön utána Alicet kezdte el keresni.

Rosalie szemszög:

Végre! Úgy hittem, végre megtaláltam a kis fiamat, de tévedtem. Mellette éreztem egy másik illatot. Egy másik vámpírt. Alicet. Szememmel őt kezdtem el keresni. Nem találtam, és még így is féltettem a gyerekemet. Nem tudtam, ő milyen sorsra jutott, hogy most… talán… már ő is ugyanolyan halott, mint ez a kislány itt, az ölemben. Már vele sem tudtam, hogy mit kezdjek. Először arra gondoltam, hogy vissza rakom a romok közé, de tudtam, az bolondság lenne, hisz nincs rajta egy karcolás sem. A másik pedig, hogy kegyetlen lett volna. Összezavarodtam. Ha fél óra alatt megöltem egy gyereket, mi lesz, ha a sajátomra se fogok tudni vigyázni? Mi lesz akkor még egy élettel? Egyet már elvettem, nem akartam többet. Ekkor éreztem, ahogy bátyám kezd el rázogatni. Felé néztem, amitől ő egy kicsit meghökkent. Gondolom, nem festhettem valami fényesen, mármint belülről, ami már az arcomon is meglátszott. Ő kivette a kezemből a halott babát, majd Bella segített felállni. Nem tudtam merre mentünk, nem figyeltem. Úgy körülbelül az út felénél, - azt hiszem, - rájöttem, hogy mi történt Jacobbal, és hogy mellette éreztem Alice illatát is.
- Hol van? – kérdeztem először halkan.
- Kicsoda? – nézett felém nagy szemekkel Bella.
- Hol van Alice? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Miért?
- Mert…. Mert nála van a fiam! Nem érezted? Ott volt mellette, és tudni akarom mi van velük! – sikoltottam.
- É-Értem. – mondta Bells.
- Menjünk, kérlek, keressük meg őket! – kérleltem húgomat. Ekkor megint egy másik szagot kezdtem érezni. Emmett volt. Bella nem szólt, a választ, vagy egy tervet kezdett el kieszelni, én pedig ezt kihasználva figyeltem, hogy a Mackóm odajön e, vagy sem hozzám. Nem jött, pedig tudta honnan jöttem, és gondolom már felfigyelt a halott babára is. Tudtam, hogy csak azért nem jön, mert valamit titkol. Nem esett nehezemre kitalálni, mibe nem akar bele rángatni, így ott hagytam Edwardékat, és felé igyekeztem. Hátamon éreztem ahogy utánam néztek, majd ahogy észrevettem, megértették. Férjem minden mozdulatomat egy ijedt pislogással nyugtázta.
- Emmett. – szóltam rá. Hangom dühös volt, pedig igyekeztem a lehető legnyugodtabb lenni. – Hol vannak? – kérdeztem ordítva.

Alice szemszöge:

A kórházi váróteremben ültem. Az orvost vártam. Carlisle, persze megint műt. Nem mindig van rá szükségem, de amikor igen, akkor nem ér rá, mert a lányával foglalkozni minek, amikor ott van egy ember, akit más is megtudna műteni, mert minden életmentő mutatványát figyelemmel kísértem, és a legtöbb helyzetben el tudta vállalni más is. Most pedig itt ülhetek, és egy lassú orvos tépi az idegeimet. Ez nem ér! Gondoltam, és erre fújtattam egyet. Jacob pedig csak sírt, és – amennyire egy kisbaba tud – üvöltött a fájdalomtól. Esküszöm, egyszerűbb lett volna, ha én láttam volna el. El kellett volna végeznem az orvosit, vagy különben ezek a lassú orvosok fognak a sírba vinni, ami lehetetlen, de nekik sikerülni fog!