8. fejezet - Az elhagyás

Sziasztok, itt a friss, remélem tetszeni fog! Sajnálom, hogy eddig nem volt, de eddig utaztunk. Jó olvasást! Puszi: Kizzy

8. fejezet- Az elhagyás

Alice szemszög

Miközben dühöngtem, visszagondoltam, mi is történt, hogy kerültem oda. Egy bokorban találtam rá.

Amikor benéztem a bokorba, mosolyogtam. Egy édes kisbabát találtam, aki nyöszörgött. Rögtön felismertem, hogy az Jacob. Eleinte nem vettem észre, hogy mi történt vele, de aztán amikor boldogan felemeltem, hogy a karjaimban tartsam, véletlenül leesett róla az a kis takaró. Gyorsan utána kaptam, és amikor már próbáltam volna betakargatni vele, vettem észre, hogy a teste tele vannak zúzódásokkal, és véraláfutásokkal. Csak úgy, hozzáértem az egyikhez. Nem is tudom pontosan miért, de aztán amikor ezen jobban elgondolkodhattam volna, felsírt. Ujjaim alatt éreztem, hogy a csontja el van törve, pontosabban az egyik bordája. Tudtam, hogy cselekednem kell, és első tervem útja Carlilse-hoz vezetett. Gyorsan előkaptam a telefonomat, és bepötyögtem a számát. Bár vámpírsebességgel csináltam mind ezt, mégis úgy éreztem, hogy ez is túl lassú. A telefon kicsörgött egyszer, kétszer, háromszor, és a negyedik felénél végre felvették a telefont. Mikor már épp kezdtem volna mondani mi történt, egy női hang ütötte meg a fülemet. Rögtön tudtam ki lehet az. Az információ pultos nő. Mindig ott hagyja a mobilját a mostoha apám, ha éppen műt, ebből rögtön tudtam, hogy most is egy életet ment meg.
- Halló, tessék? Ez Dr. Carlisle Cullen mobilja.
- Jó napot kívánok! – mondtam. – Itt a lánya Alice, mikor végez a műtétével?
- Még csak most mentek, úgyhogy beletelik egy pár órába. Átadhatok neki valamilyen üzenetet? – hangján, mint mindig most is hallatszódott, hogy nem igazán érdekli, amit mondok.
- Csak annyit, hogyha végez, kérem, hívjon vissza. – azzal letettem. A következő személy Emmett volt. gondoltam, joga van tudni, hogy hova megyek, ha a pici is velem van. Megint csörgött, de most nem vették fel. Csak az üzenetrögzítő jött be. Arra gyorsan rámondtam, és lecsaptam a telefont.
A csöppség hirtelen iszonyatosan felsírt. Rájöttem, gyorsan kell cselekednem, így anélkül, hogy a vámpírságomra gondoltam volna, embert meghazudtoló módon futottam a kórház felé. Szerencsére nem láttak meg, és mivel a hátsó ajtón keresztül közlekedtem, mint mindig, egészen addig nem is kellett lassítanom. Jacob még akkor sem hagyta abba a sírást, és amennyire tőle tellett az ordítozást. Ez nagyon nyugtalanított, és amint megláttam az első orvost, szinte ráüvöltöttem, hogy nézze meg. Először hívni akarta a biztonságiakat, de végül, amikor elmagyaráztam, - és kihisztiztem, - vizsgálatra vitte a picit. Miután bementek egy szobába, leültem. Nem telt bele 5 perc sem, odabentről iszonyatos nagy gyereksikítást, majd veszekedést hallottam. Ez először lesokkolt, de utána rám jött a cselekedhetnék, így betörtem az ajtót, és szememmel rögtön a kis Jacobot kerestem. Hamar megtaláltam az egyik orvos kezei közt, aki éppen egy másik doktorral vitatkozott. Odasiettem hozzá, és minden szó nélkül kitéptem a gyereket a kezei közül. Ő csak értetlenkedve nézett rám, majd dühösen a következőket mondta:
- Elnézést, hölgyem, de mégis mit képzel magáról? Beront egy orvosi szobába, úgy, hogy semmi joga ezt tenni, és még a pácienst is el akarja vinni? – ha szemmel ölni lehetett volna, azt hiszem hozhatták volna a tüzet.
- Már megbocsásson! – mondtam flegmán. – Én hoztam ide ezt a kisgyereket, mert azt hittem, hogy itt jó orvosok vannak, de ahogy hallottam ez nem sikerült. Úgyhogy vagy megmagyarázzák, mi folyik itt, vagy most azonnal elmegyek, és elviszem a kisbabát egy másik kórházba, de még közbe teszek egy kitérőt, hogy panaszt tegyek. – arcán láttam a döbbenetet, és a szégyenséget.
- Gondolom, az előbbi veszekedésre gondol – mondta bűnbánóan. Én csak bólintottam, és vártam, hogy folytassa. – Csak egy kicsit hajba kaptunk azon, mennyi nyugtatót is adjunk a picinek. Tudja, én azt mondom, hogy nem kell sok, míg a kollega épp az ellenkezőjét állítja. – a mondat végén a bizonyos másik orvos felé nézett, és tekintetében csak gúny ült. Én próbáltam felfogni az előbb elhangzottakat.
- És Önök mondják magukat orvosnak? – kérdeztem halkan. Nem hagytam időt a válaszra. – Ezt tudják maguk is jól, hogy…. Hogy ez egy felelősséggel teli szakma, és maguk pedig az egészet elgyerekeskedik, pedig lehet, hogy egy gyerek életéről van szó! – a végére már teljesen eltelített a düh.
- Én megértem az Ön dühét, de ilyen gyakran előfordul, tudja…
- Nem érdekel! – csattantam fel. – Az apám is egy orvos, és már régóta űzi ezt a szakmát, mégsem fordult elő még vele ilyen dolog, egyszer nem kellett felemelnie a hangját, senkivel sem, még velünk, a gyerekeivel sem veszekedett soha, pedig nem tudják, hogy régen miket csináltunk. – nem akartam azt mondani, néha megtámadtunk egy-egy embert, mert kell a táplálék. Szemeiken láttam, hogy vérig lettek sértve, de nem érdekelt, és jó szokásomnak megfelelően, most sem hagytam őket beszélni. - Ha éppen nem műtene, ne aggódjanak, hozzá fordultam volna. És most kérem, valaki kerítsen egy megbízható orvost, aki végre megnézi a picit! – mondtam, de hangom még akkor sem volt kedvesebb. Ez megijesztett. Ilyennek még soha nem mutatkoztam.

Fél órával később, egy újabb orvos jelent meg, aki minden szó nélkül megvizsgálta. Most is ezek a vizsgálatok tartanak.
- A francba… - mondtam magamnak. Eszembe jutott megint, hogy ha elvégeztem volna az orvosit, akkor már rég túl lennénk talán az ellátáson is. – Miért nem voltam hajlandó orvosit szerezni? – kérdeztem, és szinte leköptem magamat.
Újabb percek teltek el, és még mindig semmi. Hirtelen valahol távol, egy ajtó csapódást hallottam, de ez nem a megszokott, hanem egy erős, és igazán kétségbeesett ajtónyitás volt. Először nem figyeltem oda, majd meghallottam egy hangot. Rögtön beazonosítottam, és reméltem, hogy nem vagyok nagy bajban. Rosalie hangja ütötte meg a fülemet. Úgy éreztem menekülnöm kell, de tudtam, hogy nem tehetem meg, így is elég rossz lesz. Pár perc múlva éreztem magamon valakiknek a nézését. Nem néztem fel, úgyis tudtam, hogy Rose, Emmett, Bella, és Edward figyel. Fél percig nem szólt senki semmit, végül nővérem elém állt, és úgy kérdezett.
- Mi történt vele? – hangjától megrémültem. Azt, amit benne hallottam, lehetetlen lenne leírni. Valahol a csalódottság, a megsértődött, mégis leginkább az aggódás hallatszódott. – Újra megkérdezem, mi történt?
- Nem tudom – válaszoltam halkan. – fogalmam sincs. Amikor rátaláltam egy bokorban volt. látszólag semmi baj nem esett, viszont a takaró takarta csak el a sebeket, a sérüléseket. Azt hiszem több bordája eltörött, és több zúzódása is van, de többet nem tudok.
- Nem tudom, nem tudom… csak ezt tudod hajtogatni? – kérdezte hirtelen Emmett. Hangja szívfájdítóan szomorú volt. Nem tudtam eldönteni, hogy felesége, vagy jövőbeli fia miatt van e. Ahogy láttam, bátyám meghallotta a gondolataimat, és próbálta lenyugtatni Emmettet. Hirtelen eszembe jutott, mennyire jó lenne, ha ott lenne Jasper, és le tudna mindenkit nyugtatni.
- Tényleg, nem tudjátok, hol van Jasper? – nem mertem hangosan kérdezni. Nem akartam, hogy Rose azt higgye, csak magammal törődök.
- Nem – válaszolta Rosalie. Örömmel nyugtáztam, hogy a fejem még a helyén van. – Edward, nem hallod a gondolatait?
- Nem, de figyelem.
- Emmett, te sem tudod, hová tűnt? – már kezdtem nyugtalan lenni.
- Utoljára akkor láttam, amikor szétváltunk. Meg még egyszer egy pillanatra, valamerre suhant, de többet nem.
- Értem – mondtam nyugodtan, de belül egyre idegesebb lettem.

4-5 órával később:

Már haza értünk. A kis Jacobnak alig lett valami baja, csak egy bordája eltörött, ami igen nagy szerencse neki, hiszen egy robbanást élt túl. Igen, egy robbanást. Kiderült ugyanis, hogy a tüzet néhány fiatal hülyegyerek csinálta molotov koktéllal. A pici valahogyan, valamin rajta volt, és ahogy a bomba robbant, a tárgy alulról nagy erőt kapott, és kilövellt. Ennek mindenki örült, Rosalie a legjobban, mégis neki volt a legnagyobb baja. Nem tudta megemészteni, hogy megölt egy kis lányt, még ha nem is szándékosan. Alig tudtam befejezni a gondolatomat, Carlisle jelent meg. Arca szomorú volt, de egyben megnyugtató. Rögtön Rosalie szemeit kereste, ami nem tartott sokáig.
- Nos, - kezdte. Hangja éles volt az előtte lévő csendhez képest. – a baba füstmérgezésben halt meg. Nem te tehetsz róla Rose, te csak segíteni akartál.
- Értem – mondta szomorúan. Nem tudtam mit csináljak, így egyszerűen odaültem mellé, és átöleltem. Ő visszaölelt, majd egy „Köszönöm.” Pillantást küldött felém. – De most mit csináljunk vele? – kérdezte hirtelen.
- Eltemetjük – szólalt meg Esme. Mindenki felé nézett. Egy darabig nem tudtunk mit mondani, majd helyeselni kezdtünk.
- De hogy csináljuk? – hallottam meg Emmett hangját.
- Mit?
- Hát a temetést. Gondolom, nem dobjuk bele egy gödörbe – válaszolta Edward flegmán.
- Természetesen, nem. – Esme hangja kedves volt, és megnyugtató, tele aggodalommal.
- Akkor?
- Csinálunk neki egy rendes, szép gyászszertartást – mondta mostohaanyám. Még megbeszéltünk pár dolgot, mit, hogyan kéne, csináljunk, és hogy mikor legyen. Nem jutottunk sokra, még nem kellett temetésre készülnünk. Végül Esme úgy döntött, hogy elmegy egy kicsit netezni, hátha ott elmondják, milyen egy igazi szertartás. Amint felment a szobájukba Carlisle-val, mindenki eltűnt, és csak ajtónyitásokat, majd zárásokat lehetett észrevenni. Gondoltam, én sem maradok tovább, így a szobám felé vettem az irányt. Nem siettem, csak szép lassan, emberi tempóban mentem. Közben végig azon gondolkodtam, mi lehet Jasperrel. Senki nem tudta, hogy hol van, senki, és ez nagyon zavart. Már azt sem szerettem, ha Jasper nélkülem ment valahova, azt még inkább gyűlöltem, ha nem tudom, hogy hol van.

Eddig nem is történt olyan sokszor, talán csak egyszer, amikor bekattant nálam valami, és elvittem vásárolni, ami önmagában nem is lett volna nagy baj, de akkor egy új plázába mentünk, és minden annyira csodás volt. Én pedig túlzottan felpörögtem. Olyannyira, hogy már nekem is elviselhetetlen volt, mégsem akartam leállni. Végül, az egyik boltnál, amikor neki akartam mutatni valamit, nem találtam sehol. Éreztem, ahogy még jobban kővé dermedek, a jó kedvem egy fél pillanat alatt átváltott aggódásba, és félelembe. Hirtelen megláttam a pláza másik végében. Nem csinált semmit, és látszott rajta, hogy nem is történt vele semmi, így eszméletlen dühös lettem. Odatrappoltam hozzá, majd megkocogtattam volna a vállát, de akkor hirtelen megfordult, és átölelt. Ez meglepett, és egy pillanatra meginogtam, de gyorsan ellöktem magamtól. A szemébe néztem, láttam rajta, hogy nem érti, mit csinálok. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ő szólalt meg.
- Sajnálom, hogy elmentem minden szó nélkül, de már nem bírtam – olyan halkan mondta, hogy egy ember sem lett volna képes megérteni, én viszont tisztán hallottam minden szavát, és minden szóban azt, hogy igazán sajnálja. Nem mert a szemembe nézni. Amikor arra az arcára gondoltam, mindig összeszorult a szívem, legfőképp azért, mert azt én tettem. Abban a percben sohase éreztem magamat rosszabbul. Annak, aki nekem mindennél többet jelentett fájdalmat okoztam, és még akkor is csak magát hibáztatta. Rossz érzéseim voltak, de amint rájöttem, hogy ezeket is érzi, csak egyre pocsékabb lett. Nyugtalan voltam, és feszült. Rám nézett. Gondolom felfogta, hogy milyen érzéseket is tápláltam akkor magam iránt. Szemében őszinte csodálkozást fedeztem fel, de gyorsan lesütöttem a szemem. Szégyelltem magamat, de tudtam, hogy ezzel is csak neki ártok. Hiába próbáltam másítani az érzéseimen, nem tudtam.
- Én sajnálom – suttogtam. Ennyi volt az, amit akkor mondhattam. Újra átölelt, és ezúttal nem löktem el, sőt, olyan szorosan fogtam, amennyire csak tudtam. Hallottam a hangját, ahogy vigasztal, és kérdezi, hogy segítsen-e. szavak helyett csak könnyek teltek tőlem. Megijedt, amikor megérezte az első könnycseppemet. Gyorsan elszakadt tőlem, de a karjaimat szorosan tartotta.
- Valami baj van? – kérdezte őszinte aggodalommal. – Segítsek?
- Igen – mondtam végül. Éreztem, ahogy nyugalom hullámai felém áradnak. Segítettek, de nem igazán. Hirtelen szerelmem a karomról elkezdte lecsúsztatni a kezeit, egészen az enyémekig, majd ott összekulcsolta őket. Ez jól esett, és egyre nyugodtabb lettem, végül egy perc múlva már sehol sem volt az azelőtti nyugalmatlanságom.

Ekkor értem el az ajtót. Bementem, de nem néztem körbe, inkább gyorsan bezártam az ajtót. Ekkor megéreztem egy mámorító illatot. Hirtelen megpördültem, és ott láttam az ágyon ülve Jazzi-t. Nagyon megörültem, és a karjaiba vetettem magam. Ő is visszaölelt, majd egy pár perc múlva, rám jött a kíváncsiság, és faggatni kezdtem.
- Úgy örülök, hogy végre hazajöttél, nagyon aggódtam, hol voltál? – hadartam.
- Kerestem a kis Jacobot.
- És amikor hívtalak miért nem vetted fel? – hangomban felcsillant egy kis harag.
- Öhm… Elvesztettem – mondta teljesen nyugodtan.
- Az jó, ezt még megértem, de Edward miért nem hallotta a gondolataidat? Mondd meg őszintén, hol jártál? – nagyon mérges voltam, de annál is inkább kíváncsi.
- Hát, sokfelé kerestem, és mivel ti egy helyen kerestetek, én kicsit messzebb mentem, mert már hallottam olyanról, hogy ilyenkor ellopna gyerekeket, meg ilyenek, aztán, érted – hebegte, és közben nem nézett a szemembe. Tudtam, hogy nem mondd igazat, és ez nagyon zavart, de az még inkább, hogy nem bízik meg bennem.
- Miért nem mondod meg az igazat? – kiabáltam.
- Hisz ez az igazság! – védekezett. Kitéptem magam a kezéből, és hátrébb léptem egy lépést.
- Tudom, jól, hogy ez nem így van! Jasper, ismerlek már annyira, hogy tudjam, mikor hazudsz! – szemem tele lett könnyel. Az a felismerés, hogy hazudik nekem, szíven ütött.
- Figyelj rám, én nem hazudok, higgy nekem – mondta, majd felém sétált. Én közben kitöröltem a könnyeket a szememből. Mikor hozzám ért, megfogta a kezem, és erőltette, hogy a szemébe nézzek. – Higgy nekem! – suttogta.
- Nem! – mondtam halkan, de határozottan. – Azt akarom, hogy amíg nem mondod meg az igazat, addig tűnj el a szemem elől! Nem érdekel, hová mész, és hogy mit csinálsz, de egy dologban biztos lehetsz, ha visszamersz ide jönni még több hazugsággal, nem tudom, hogy kit csinálok veled, megértetted? – hangom gyilkosian hangzott, szemeim szikrát szórtak. Láttam rajta, ezen most nagyon meglepődött.
- Hogy micsoda? – hebegte.
- Ahogy hallottad, úgyhogy menj el! – utasítottam, és az ajtó felé mutattam. Már épp menni akart, amikor eszembe jutott még egy dolog. – Várj! – kiáltottam. Megállt, de nem nézett felém. – Miért nem jöttél le hozzánk? Tudod, hogy mennyire aggódott érted mindenki?
Nem válaszolt. Megfogta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót.
- Állj, még nem válaszoltál!
Felsóhajtott.
- Szeretlek! – mondta, majd elsuhant. Utána akartam menni, de már nem volt kedvem.