7. fejezet - Zavarodottság

Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Kizzy

7. fejezet - Zavarodottság

Edward / Edike szemszög:

Nem volt más a fejemben csak az, hogy úgy kell kimenekülnünk, hogy ne kapjanak rajta.
- Merre vannak az emberek? – kérdeztem, bár már nem is tudom miért, hiszen magamtól is tudtam.
- A főbejáratnál, azt hiszem még vannak a bal oldali ajtónál is, de már nem vagyok benne igazán biztos… - mondta szerelmem. – Rose te nem emlékszel semmire sem? – nézett nővére felé.
- Nem is tudom, nem figyeltem. – mondta, de a kicsire figyelt. Ekkor vettem csak észre, mennyire aggódik érte. Hirtelen megértettem, miért lett féltékeny ránk. Persze eddig is tudtam, de most már – látva arcát, - át is tudtam érezni.
- Arra amerre te jöttél, át tudunk vágni? – nézett hirtelen felém Édesem, és úgy láttam, mintha megcsillant volna szemében a remény.
- Hát, talán akkor, ha a kisbaba nem lenne. Bár még akkor is túl kockázatos. – tettem hozzá gyorsan, nehogy Rose valahogy magát kezdje el hibáztatni a gyerek miatt.
- Na, de akkor is mit csináljunk? – kérdezte a szőkeség.
- Hmm. Nézzük. Szerintem már nincs túl sok hátra az épületnek igaz? – a többiek bólintottak, majd várták, hogy folytassam. – És ez a jobb oldali ajtó fala, nemde? – kérdeztem, és már annyira bíztam a tervemben, hogy elmosolyodtam.
- Igen, de mi a terved? – kérdezte Bella, és az idegességtől már toporgott. Sokszor láttam, mégsem tudtam betelni vele. Ha nem kellett volna rögvest elhagynunk az egész helyet, akkor fél órán át sem tudtam volna levenni a szemeimet róla.
- Akkor, most mindenki szorosan mögém áll, mert nem lesz túl sok időnk . – egyre inkább idegesebbnek láttam a többieket, és akkor egy kis hangot meghallottam Rosalie mellkasa felől. Ekkor kezdtem a tervemben egy picit kételkedni. El is felejtkeztem arról a kislányról. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz semmi baja. – Nos, maga a terv csak annyiból áll, hogy mivel itt nincsenek emberek, és már az árvaház sem bírja sokáig, kidöntöm a falat, viszont, - emeltem fel az egyik ujjamat, hogy még hatásosabb legyek, és Rosalie felé néztem – neked nagyon kell vigyáznod a csöppségre, és még az is, hogy mindkettőtöknek vámpír sebességgel kell futni… - folytattam volna tovább is, de Bella megzavart.
- Te nem vagy normális! – kiabálta. – Szerinted úgy nem vesznek észre? – hangja már-már hisztérikus volt.
- Nem, Bella, hagyd. – nyugtatgatta Rose. Ez meglepett mindkettőnket, de ő zavartalanul fojtatta. – Ha gyorsabbak vagyunk, és ügyesebbek, akkor simán ki tudunk érni anélkül, hogy bármit is látnának belőlünk.
- Mo… Mondjuk ez is igaz. – mondta Bella még mindig meghökkenve.
- Akkor kezdhetjük? – kérdeztem, de már felvettem a pozíciót. Ők minden szó nélkül mögém álltak, és én egy erős mozdulattal kidöntöttem a falat. Utána meg sem álltunk, míg az erdő közepébe nem értünk. Szerencsére nem figyeltek fel ránk, bár mondjuk, ha igen, akkor sem hinne nekik senki, és persze mindenki azzal lett volna elfoglalva, hogy lecsesszen minket, amiért el kell takarítani a romokat. Így is hallottam a gondolataikban, hogy kétségbe vannak esve, mivel sok pénzbe kerül az árvaház romjainak elszállítása, majd a felújítása.
Amikor megálltunk vettem észre, hogy a kislány szívének a dobogását nem hallom. Nem értettem mi történt, hiszen bent még minden olyan jól el lett tervezve. A következő pillanatban már Rose szívet szorongató sikoltása és sírása rázott meg, és velem együtt az erdőt is.
- Mi történt? – kérdezte Bella elhaló hangon.
- Nem tudom, lehet hogy a gyors futástól fulladt meg, vagy túlságosan magamhoz szorítottam – hadarta, de hangja hisztérikus volt.
- Sajnálom – suttogtam, de tudtam, ezzel nem tudok rajta segíteni. Utáltam magam amiért ilyennek kellett kitennem őket. Ha okosabb lettem volna, biztos találtam volna másik módot.
- Én is – mondta fájdalmasan Rosalie. Az arcán először csak egy, majd kettő, és végül már egy kis patak könny futott végig arcán. Ekkor hirtelen a fejét felkapta, és gyorsan körbe kezdett nézelődni. Csak arra tudtam gondolni, hogy a francba! Szagot fogott, méghozzá, nem is akárkiét. Jacobét, és rögtön utána Alicet kezdte el keresni.

Rosalie szemszög:

Végre! Úgy hittem, végre megtaláltam a kis fiamat, de tévedtem. Mellette éreztem egy másik illatot. Egy másik vámpírt. Alicet. Szememmel őt kezdtem el keresni. Nem találtam, és még így is féltettem a gyerekemet. Nem tudtam, ő milyen sorsra jutott, hogy most… talán… már ő is ugyanolyan halott, mint ez a kislány itt, az ölemben. Már vele sem tudtam, hogy mit kezdjek. Először arra gondoltam, hogy vissza rakom a romok közé, de tudtam, az bolondság lenne, hisz nincs rajta egy karcolás sem. A másik pedig, hogy kegyetlen lett volna. Összezavarodtam. Ha fél óra alatt megöltem egy gyereket, mi lesz, ha a sajátomra se fogok tudni vigyázni? Mi lesz akkor még egy élettel? Egyet már elvettem, nem akartam többet. Ekkor éreztem, ahogy bátyám kezd el rázogatni. Felé néztem, amitől ő egy kicsit meghökkent. Gondolom, nem festhettem valami fényesen, mármint belülről, ami már az arcomon is meglátszott. Ő kivette a kezemből a halott babát, majd Bella segített felállni. Nem tudtam merre mentünk, nem figyeltem. Úgy körülbelül az út felénél, - azt hiszem, - rájöttem, hogy mi történt Jacobbal, és hogy mellette éreztem Alice illatát is.
- Hol van? – kérdeztem először halkan.
- Kicsoda? – nézett felém nagy szemekkel Bella.
- Hol van Alice? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Miért?
- Mert…. Mert nála van a fiam! Nem érezted? Ott volt mellette, és tudni akarom mi van velük! – sikoltottam.
- É-Értem. – mondta Bells.
- Menjünk, kérlek, keressük meg őket! – kérleltem húgomat. Ekkor megint egy másik szagot kezdtem érezni. Emmett volt. Bella nem szólt, a választ, vagy egy tervet kezdett el kieszelni, én pedig ezt kihasználva figyeltem, hogy a Mackóm odajön e, vagy sem hozzám. Nem jött, pedig tudta honnan jöttem, és gondolom már felfigyelt a halott babára is. Tudtam, hogy csak azért nem jön, mert valamit titkol. Nem esett nehezemre kitalálni, mibe nem akar bele rángatni, így ott hagytam Edwardékat, és felé igyekeztem. Hátamon éreztem ahogy utánam néztek, majd ahogy észrevettem, megértették. Férjem minden mozdulatomat egy ijedt pislogással nyugtázta.
- Emmett. – szóltam rá. Hangom dühös volt, pedig igyekeztem a lehető legnyugodtabb lenni. – Hol vannak? – kérdeztem ordítva.

Alice szemszöge:

A kórházi váróteremben ültem. Az orvost vártam. Carlisle, persze megint műt. Nem mindig van rá szükségem, de amikor igen, akkor nem ér rá, mert a lányával foglalkozni minek, amikor ott van egy ember, akit más is megtudna műteni, mert minden életmentő mutatványát figyelemmel kísértem, és a legtöbb helyzetben el tudta vállalni más is. Most pedig itt ülhetek, és egy lassú orvos tépi az idegeimet. Ez nem ér! Gondoltam, és erre fújtattam egyet. Jacob pedig csak sírt, és – amennyire egy kisbaba tud – üvöltött a fájdalomtól. Esküszöm, egyszerűbb lett volna, ha én láttam volna el. El kellett volna végeznem az orvosit, vagy különben ezek a lassú orvosok fognak a sírba vinni, ami lehetetlen, de nekik sikerülni fog!