12. fejezet - Becenevek

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Remélem tetszeni fog :D! És küldöm Alice-nek, aki lebétázta nekem! Jó olvasást, puszi: Kizzy

12. fejezet -

Becenevek

Edward szemszöge

Nem hiszem el, hogy létezik ekkora marha a világon. Mit csinál? Ez megőrült? Vagy mi? Minek verekszik?
- Mi a jó franc ütött belétek? – hallottam meg egy kioktató hangot. - Mit csináltok? – kérdezte húgom.
- Nem mond semmit, hogy min röhög! – nyavalygott Emmett, aki még mindig rajtam ült, és a padlóhoz szorított.
- Tényleg, mikre gondolt? – érdeklődött Bella. Mi olyan érdekes benne?
- Csak annyi az egész, hogy olyan viccesen fogja fel a dolgokat, mint például, hogy miért nem történik vele semmi jó. – amint arra gondoltam, rögtön megpróbáltam újra elfojtani egy mosolyt. Szerencsére sikerült, mert Emmett leszállt rólam, és nem kérdezősködtek tovább. Ekkor felfigyeltem valamire. Valahonnan folyton zenét hallottam, és ez már kezdett idegesíteni. – Valakinél megy a rádió? – kérdeztem, mire mindenki furcsán nézett felém. – Mi az? Titeket nem idegesít ez a zene? - „Mi van?” „Jól vagy?” Skizo lettél, Öcsi?” – Jöttek a válaszok gondolatban.
- Nem megy sehol sem zene, Édesem – szólalt meg Bella. – Minden rendben? – érdeklődött tovább. Ekkor rájöttem, hogy nem rádióból megy a hang, hanem egy elmében. Kitty-ében.
- Mindegy. Már rájöttem, hogy Ti miért nem halljátok – válaszoltam halkan, hogy ne hallják meg felül.
- Na, hadd tudjuk mi is! – unszolt Emmett.
- A vendégünk gondolkodik a zenéken. Remélem le fog vele állni, eléggé idegesítő. – majd jobban figyeltem, hogy mi „megy” most a fejében. – És persze, hogy csak a refrén – mondtam kissé ingerülten, mire Emmett felröhögött, majd utána szép lassan a többiek is. Nos, ez még inkább idegesített, és azt hiszem, leüvöltöttem volna a fejüket, ha nem szól közbe Alice.
- Na, én megyek vissza Kathe-z, és közlöm vele, hogy egy ideig most nálunk fog maradni – csilingelte könnyedén.
- Nem! – ellenkeztem. – Nem maradhat! Még bajt hoz ránk! – mondtam olyan hangosan, hogy az érintett is biztosan meghallja. Ekkor Alice egy nagyon – legalábbis szerinte – gonosz pillantást küldött felém. „Most ezt miért kellett? Miért olyan nagydolog, ha itt van? Miért gyűlölöd? Mindenki más szereti rajtad kívül, miért van ez? Ha jól tudom, már volt rá példa, hogy jó, ha egy emberrel barátkozunk!” – utalt Bellára.
- Egyszeri eset – válaszoltam komolyan.
- Nem érdekel! Akkor szavazzunk! – jelentette ki határozottan. – Ki akarja, hogy maradjon? – kérdezte, mire fellendült a keze. Majd Rosalie is felrakta, Emmettel együtt. Azon már meg sem lepődtem, hogy a szüleink is a magasba emelték a karjukat, de ami meglepett az Bella volt. Egyedül Jasper nem gondolta jó ötletnek, mert még mindig nehezen uralkodott magán emberek közelében, és lássuk be, egy folyamatos emberi lét a közelében, nem éppen egy álomnyaralás. – Rendben, kettő hat ellen. Marad! – mondta, majd eltűnt a lépcsőn. Figyeltem, hogy mit fog neki mondani, mi lesz a reakciója. Hallottam, hogy Kitty nem akar maradni, aminek rettentően örültem.
- Tényleg, miért is nem akarod, hogy maradjon? – kérdezte tőlem szemrehányóan Rosalie, miközben föntről hallottam, hogy a közelben lakik a jövevény.
- Minek? Úgyis itt lakik Londonban, és nem is akar maradni. Akkor meg? Ja, és ha maradna, mivel magyaráznánk, hogy sosem eszünk, meg ilyenek? – vágtam vissza. „Ezek csak részletkérdések!”– hallottam meg Alice gondolatát.
- Nem fontosak – válaszolt nővérem is, majd elment. Kihasználtam a nyugalmamat, és fölfelé kezdtem figyelni. Testvérem nem tágított attól, hogy ott maradjon Kathe. Szerencsémre ő sem volt rest, és megígérte, hogyha nem engedik haza, nem áll jót magáért. Közben viszont azt végig erre gondolt: „Alice! Miért kell ilyen nehéz helyzetbe hoznod? Kedves vagy, jó barát, de azért nem tarthattok el! Basszus! Tényleg nincs szerencsém. Egyáltalán, mit fognak gondolni azok, akik nem akarják, hogy maradjak? Na, jó, a kedvükért, és a magam érdekében el fogok követni mindent, hogy már inkább utáljanak. Azt hiszem, már meg is van! Becenevek! „ Tovább már nem tudtam hallgatni, mert elkalandozott a figyelme. Hm, kár, pedig érdekelt volna a terve.
- Alice! Alice, jól vagy? – hallottam meg élőben a lány hangját. Gyorsan felsiettem, majd benyitottam. Alice-nek üvegesek lettek a szemei, és látomása lett. Védencét látta, és minket, amint boldogok vagyunk, és csak röhögünk. Tudtam, hogy el kell, tereljem Kathe figyelmét.
- Szia! – köszöntem rá, mire kissé összerezzent.
- Szia! Mi a baja? – nézett a család manója felé.
- Hagyd csak! – legyintettem. – Néha nagyon elgondolkodik valamin, és olyankor se hall se lát lesz belőle. – Rögtön tudtam, hogy nem hiszi el, majd gondolatban legyintett, és azzal nyugtatta magát, hogy „Ha ő mondja.”
- És? Téged, hogy hívnak? – váltott témát.
- Edward Cullen vagyok – mutatkoztam be. Ekkor Alice újra magánál volt. „ Megszívtad! Igazam van, minden jó lesz! Örülj te is!” – örvendezett. Őszintén, ennek örülnöm kellett volna? Lehet, hogy a holnapi napot látta csak, és később ki fog derülni, hogy nekem lett igazam.
- Megtennél nekem valamit? – Kathe kissé könyörgőre fogta a hangját.
- Az attól függ, mit?
- Lebeszélnéd arról a testvéredet, hogy ide költözzek? – mikor látta, hogy nem szívesen tenném meg, tervet váltott, és boci szemekkel támadt. Milyen jó, hogy ezzel már kedves manó testvérem sem tud a lábamról levenni!
- Nem. Hidd el amúgy is csak szájtépés lenne.
- Értem. Tényleg, Fészekfej, hányan is vagytok testvérek? – kérdezte nagyon ártatlanul.
- Micsoda? Hogy hívtál? – kérdeztem kissé dühösen. Szóval erre értette a beceneveket.
- Szerintem jól hallottad. Fészekfej. – Alice rettentően elkezdett nevetni.
- Miért is hívsz így? – kérdeztem Kittytől, miközben testvérem felé küldtem egy „meghalsz” pillantást.
- Miért, nem az vagy? – tudakolta félvállról. Ekkor meghallottam lentről, ahogy arra kérlelnek, hogy vigyem le bemutatni.
- Inkább szedd egy kicsit össze magad, hadd ismerjenek meg a többiek is – morogtam.
- Oké, akkor pár perc – mondta kissé kényelmetlenül.
- És választhatok neked ruhát? – csillant fel Alice szeme.
- Persze.
- Akkor én mentem – szólaltam meg, de látszott, hogy senkit nem érdekel. Mikor leértem, már mindenki a nappaliban ült tűkön. Rögtön olyan gondolatok dobtak meg, mint „Jaj, vajon mit fog szólni? Annyira kedvesnek tűnik!” Ezek természetesen Esme gondolatai voltak. Viszont Rosalie akkor nem volt a szívem csücske.
- Tetszik a lány, már most kedvelem – mondta egy gúnyos mosollyal.
- Igaza van, tényleg hasonlítasz egy fészekhez – röhögött Emett. Milyen jó lesz, mikor őket is el fogja nevezni, ahogy azt előre megtervezte. Föntről hallottam, egy kis puffanást, majd két kuncogást.
- Ezt nem tudom hordani, látod, már most elvágódtam – nevette Kathe. Talán mégis le fog tenni a bosszújáról? Remélem nem.
- Majd akkor egyszer megtanítalak – válaszolta szintén jó kedvűen Alice. – Nos, ez így akkor tökéletes lesz. Gyere, menjünk le, biztos már mindenki vár.
- Oké.
Mikor leértek, Esme rögtön megölelte Kitty-t. Nagyon aggódott érte, és még mindi félti, ezt tudtam.
- Szia, Esme vagyok. – Melegen mosolygott. – Úgy örülök, hogy itt vagy!
- Én is. – Felelte Kathe, majd csak ekkor engedték el egymást.
- Én Carlisle vagyok. – Fogtak kezet. Szüleim rettentően boldogok voltak, hogy megismerhették végre személyesen a lányt. Majd hirtelen egy pityegő hangot hallottunk. Apám csipogója volt, sürgősen kellett a kórházba. – Sajnálom, nekem most mennem kell. Lehet, hogy majd csak holnap jövök. Sziasztok! – köszönt el, majd pár perc, és már eltűnt a kocsijával együtt.
- Azt hiszem, én is hasznossá teszem magamat. Elmegyek a boltba, hamarosan jövök – mondta anya, majd ő is elment.
- Szia, Emmett vagyok! Ő pedig az én Baby-m – mondta vigyorogva bátyám.
- Vagyis, Rosalie.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket! – fogott mind a kettejükkel kezet.
- Nem tudom, mennyire emlékszel rám, de én vagyok Jasper – nyújtotta a kezét. Mikor Kitty felnézett rá, rögtön egy gondolat járt a fejében: „De aranyos! Sajna pont Alice-hez illik. ” Testvérem érezte, hogy furcsa érzéseket táplál, amit nem tudott hova tenni.
- Valamennyire emlékszem – hangja – annak ellenére, hogy miket érzett, - ugyanolyan volt, mint eddig. – Tényleg, lehet egy kérésem? Leállítanátok Alice-t, és az ötletét, hogy ide költözzek? – kérdezte.
- Sajna nem, bocsi, de hugi eléggé… veszélyes – nevette el az utolsó szót.
- Igaza van, csak fölösleges vita lenne vele – értett egyet szerelmével Rose. – Sajnáljuk!
- Jaj, dehogy semmi baj! Megértelek téged is Betonember – nézett Em felé, - és téged is Plázacicaszőke – mondta nővéremnek. Nem tudtam nem kacagni, ahhoz túl vicces volt mindkettejük gondolata. Emmett nem akart hinni a fülének, míg Rose-t elöntötte a düh „Gyűlölöm! ”Tudtam, hogy később még megszívathatom ezzel.
- Tényleg, Alice-t már elnevezted? – kérdezte kissé megsértődve a medve méretű bátyám.
- Persze, ki nem hagynám – mosolygott. – Ő egyszerűen csak Rókabogyó, mert ugrál, és ravaszul rám akart adni egy harisnyát. – Ekkor néztem meg, hogy végül is mit választott Alice neki. Egy zöld, térdig érő ruhát láthattam rajta, aminek egy kicsi ujja volt, és a melle alá egy aranyszínű övet tettek. Alice most is jól választott.
- Ez vicces – mosolyodott el újra Emmett. – De egy valakit kihagytál, nem? Jasper-t! Ne hogy csak mi szívjunk! – igen, tudtam, hogy nem fogja, hogy legalább egyikünket normálisan nevezzen. De azt azért még mindig nem értettem, hogy mi befogadjuk, meg mi egy s más, erre ő így viselkedik, mégis többünk még mindig kedvelte.
- Hmm – gondolkodott el. „ Ő nagyon helyes, kivételezzek vele? Na, jó, erre már tudom a választ: NEM! Jahj, de akkor sem tudom, milyen becenevet adjak neki. Franc! De, azt hiszem, de, már tudom, mit kell, tegyek! ” mielőtt rendesen kigondolta volna, már mondta is. – Rókabogyó, Jasper tud énekelni?
- Igen – felelte meglepetten Alice.
- Akkor egyszerű, hogy mi legyen. – Mosolyodott el. Éreztem, hogy mindenki érdeklődve fordul oda, pedig igazából senkit nem izgatott. Talán csak Emmettet. Jasper gondolatai azt mutatták, hogy nem érdekli őt, felőle bárminek nevezhetik. –Buzigyanús! – szólalt meg. Egy pillanatra mindenkinek leesett az álla, ami miatt nagyon elégedett lett magával Kathe. Majd hirtelen Emmett felröhögött, míg Jasper gondolatban nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy: „Mi van? Ez most komoly? Bárminek nevezhetett volna, de erre egyáltalán nem számítottam. ” Mások is elmosolyodtak, még én is csak nehezen tudtam elfojtani a nevetésemet. Egyedül Emmett volt az egyetlen, aki jóízűen röhögött. – Örülök, hogy tetszik nektek!
- De, azért remélem, engem másként fogsz hívni! – mondta határozottan Rose.
- Rendben, ha nem akarod. – vonta meg a vállát. – Felőlem lehetsz Plázacicahajú is. – Erre megint mindenki mosolygott, de én hamar elkomorodtam. Rosalie gondolatai miatt aggódni kezdtem. „ Hogy merészeli? Mit képzel magáról? Grhg, egyszer megfogom ezt bosszulni! Meg én! Velem senki ne packázzon! Kinyírom. Igen, megteszem! ” Utána arra lettem figyelmes, hogy támadó pozíciót vett fel.

 A következő fejezetet hat komment után fogom hozni! Puszi

11. fejezet - Ébredés

Sziasztok! Itt a friss! Most nem lett annyira izgalmas, de remélem így is bejön :D. A fejezetet küldöm AliceCarrornak, és Puszmónak, amiért lebétázták! :D Puszi: Kizzy

11. fejezet - Ébredés

- Mi a bajod? – kérdeztem kissé dühösen.

- Két dolog. Az első, hogy át akarod festeni a citromsárgára a szobám, amit, ne aggódj, nem engedélyezek! – mondta határozottan. – A második, pedig nem más, mint az az őrült ötleted, hogy itt maradjon ez a lány, akinek még a nevét sem tudjuk!
- Kathe Firery – vágta rá Jasper, aki – tudtam – azért jött, hogyha kell, megvédjen. Még át is ölelt. Nos, igen, ez beletartozott azon tulajdonságaiba, amiket imádtam benne.
- Szuper! De akkor sem tudunk róla többet, és tényleg, mondjátok már el, mi is történt ebben a pár napban? – kérdezte haragosan, és flegmán. Hogy én mennyire tudom őt gyűlölni! Miért kell mindig ennyire undoknak lenni? Nem fogom, azt hiszem soha megérteni. – Válaszolna valamelyikőtök végre? Tényleg, nem azért, szívesen hallgatnám még, ahogy ócsároltok, de szerintem nem csak engem érdekel a történet.
- Rendben, mindent elmesélek – ajánlkoztam. Amikor kimondtam, rögtön végignéztem az arcukon. Esme aggodalmasan pillantott ránk, Emmett kíváncsian, és furcsa mód, mintha komoly is lett volna a tekintete. Rosalie arca érdeklődésre, és aggodalomra változott, míg Edward csak flegmán, és undorodva. Bella megértően és kíváncsian nézett felénk. – Miután elindultam, hogy megkeressem Jaspert, hamar meg is találtam. Éppen csak pár méter választott el minket, amikor elfogtak mind a kettőnket, úgy, hogy befogták az orrunk, és letakarták a szemünk.
- Istenem! – szólalt meg Esme. Tudtam, hogy nem bírja ki, de épp ezért a nagy aggódása miatt is annyira szeretni való.
- Ameddig próbáltam szökni, addig nem indultunk el, viszont nem tudtam ki se szabadulni, így abbahagytam. Vonszolni kezdtek. Már azt hittem, soha nem állunk meg, amikor is egy hatalmas ajtót hallottam megcsikordulni. Azt hittem, végre elengednek, ami meg is történt, de természetesen csak miután belöktek, azt sem tudom hová. Nos, miután a döbbenetből magamhoz tértem, rájöttem, hogy ott van egy félholtra vert lány, Kathe. Eleinte semmit nem értettem, de nagyon nem is azzal voltam elfoglalva. Jobban érdekelt, hogy mit keres körülöttünk több tucat éhes vámpír, akik mind, ahogy láttam, újszülöttek, és miért nem engedik a lány közelébe őket. Utána eszembe jutott, hogy mi van Jasperrel, így rá kezdtem el koncentrálni. Miután láttam, hogy semmi gond nem volt vele, megint a lányra tévedt a tekintetem. Értetlen voltam. Ekkor szólalt meg a Volturi.
- Micsoda? Mit keresett ott a Volturi? – kelt ki magából Rose.
- Nem mondtam volna? Bocsánat, kissé beleéltem magam a történetbe, na de annyi, hogy amikor belöktek, ott volt Jane, meg Alec. Ennyi.
- És, mit is mondtak? – kíváncsiskodott Bella.
- Elmondták, hogy mit keresünk ott.
- És? Mit Szívem? – aggodalmaskodott Esme.
- A fő célpont Jasper volt. Maria akarta, hogy megbüntessék, amiért boldog most velünk.
- Honnan vette, hogy boldog? – tapintott a lényegre Emmett.
- Onnan, hogy figyelte, de persze csak olyan távolságból, ahol mi nem szúrtuk ki. Nos, amikor meglátta, hogy Jasper mennyire jól el van velünk, azt hiszem, bekattant. Nem volt képes felfogni, hogy nélküle is van létezés.
- Ő küldte rá azokat a másik vámpírokat is, igaz? Akikkel még Jacob keresése közben harcolt – bólintottam Edward kérdésére, akinek furcsa módon hangja, már sokkal kedvesebben és megértőbben csengett.
- Igen. Amikor az nem jött be neki, vetemedett arra, hogy Aroékhoz menjen. Valami régi sérelmek miatt akarta az egész cécót.
- És akkor pontosan, most mi volt ezzel a lánnyal, és veletek? – kérdezte értetlenül, és sürgetően Emmett.
- Kitalálták, hogy a legnagyobb büntetés az a bűntudat. Emiatt is volt az, hogy félholtra verték őt – mutattam az ajtó felé, ahol még mindig vizsgálta Carlisne Kitty-t – és, hogy olyan sok, újszülött vámpír volt ott, akiket nem engedtek a közelébe.
- Azta! Szóval így. Csoda, hogy kibírtad – nézett elismerően Emmett Jasperre.
- Kösz, de sokat segített Alice is. Ugyanis egyszer elvesztettem a kontrollomat – mondta szomorúan szerelmem.
- De, hogyan is szabadultatok ki? – kérdezte teljesen felpörögve Bella.
- Hát, amikor már megunták, hogy Jasper nem enged a késztetésnek, egyszerűen fogták Kitty-t, és egy addig nem látható ablakon keresztül kidobták. Ott volt alattunk a víz, tele sziklákkal, én pedig annyira féltettem, hogy utána vetettem magamat. Mázlim volt, hogy nem vettek észre időben az őrök. Amint látjátok, az ugrástól sikerült megmentenem. Kivittem a partra, majd vártam, hogy megjelenjen valahol Jasper is.
- Te nem ugrottál vele? – kérdezte Rosalie testvérétől.
- Nem, mert engem már elkaptak. – magyarázta. – Utána, miután nem éreztem a vér illatát, minden erőmmel tudtam harcolni. Azokkal, akik lefogtak, hamar széttéptem őket, ezért a többi katonának, már rám is kellett figyelnie, és nem csak az újszülöttekre, pedig nem volt addig se könnyű dolguk. Alig tudták visszafogni őket. Nos, onnantól kezdve, amikor egy elmozdult a sorból, onnan kiszabadulni készültek a fiatal vámpírok. Az ajtó felé iramodtak. Feltépték, és onnan kezdtek kiszivárogni. Engem fellöktek, de nem volt baj, sőt ellenkezőleg. Megtaláltam egy öngyújtót, ami az egyik őr zsebéből eshetett ki. Az addig széttépett vámpírokat meggyújtottam. Ezek után már csak ki kellett ugranom az ablakon. – fejezte be mondandónkat.
- Ez, azért nagyon… brutális volt – jegyezte meg Emmett.
- Nem gondoltam volna, hogy valaha, is ilyen megtörténhet a családunkkal.
- Mi, Édesem? – kíváncsiskodott Bella.
- Hát, az, hogy a Volturivel ilyen dolgunk legyen, nem is képzeltem volna soha – hitetlenkedett Edward.
Ezek után, nem volt több kérdésük, csak vártuk, hogy elmondja végre Carlisle, mi lett a vizsgálata eredménye. Már vagy egy fél órát várhattunk, amikor megjelent.
- Nos? – szólaltam meg. – Mi baja van?
- Nem tudom, hogyan úszhatta meg törések nélkül, de egy sincs neki. – amikor befejezte a mondatot, észrevehetően megkönnyebbült mindenki. – Zúzódásai viszont annál több van. Kelleni fog neki egy kis idő, míg kiheveri azokat.
- És mikor fog magához térni? – érdeklődött Rosalie.
- Nem tudom. Ahogy észrevettem, olyan pár nap biztos el fog telni hozzá – mondta komoly hangsúllyal. Ekkor egy sírást hallottunk odafentről.
- Jaj, ne már… Megint megütötte Reneesme-t Jacob? – kérdezte költői hangsúllyal Bella. Pár pillanat múlva, ő és Rosalie eltűntek szem elől.
- Szívem. – ölelt át hátulról Jasper. – Mi nem megyünk el vadászni?
- De, persze, ezer örömmel – mondtam, majd a következő pillanatban már az erdőben voltunk, és az ösztöneinkre figyeltünk.

Öt nappal később

Kitty szemszöge

Még mindig álmodom. Tudom, hogy mikor alszom, már kifigyeltem, hogy milyen ábrándomban a környezet, és az érzések. Már jó ideje nem voltam magamnál, ahhoz a történet túl kidolgozott és részletes volt. Vajon ez mennyi idő lehet a való világba? Talán egy nap? Vagy több? Most is épp egy bál után vagyok, igaz szerelmemmel karöltve, akit ott találtam meg. Ennek az álomnak már egy részét láttam egyik este. Egész végig azt akartam, hogy lássam az arcát, de soha nem mutatkozott meg előttem. Aztán egyszer csak ő maga invitálta, hogy lássam… és ekkor sötétség. Vége lett az álmomnak, újra magamnál vagyok. Nem hiszem el! Egész végig fel akartam kelni, viszont amikor meg nem, rögtön feleszmélek! Ez idegesítő. Na, jó, de most már végre teljesen magamhoz kéne, térjek. Tudni akarom, hol vagyok! Nem lehetek azokkal a szadistákkal, ahhoz túl kényelmesen fekszem… egy ágyban? Oké, most már komolyan, hol lehetek? És hol vannak azok, akik ott voltak velem? Tényleg, velük mit is csináltak? Nem emlékszem, hogy bántódásuk esett volna, de így bele gondolva, nem túl sok mindenre emlékszem. Még a nevükre sem, pedig tudom, hogy bemutatkoztak. „Mondjuk talán, ha lennél olyan kedves, és kinyitnád a szemed, meg, ha van, ott valaki kérdezősködnél tőle, kapnál rá választ!” – korholtam magam gondolatban. Ekkor lassan kinyitottam a bal szememet, gondoltam, felmérem a terepet, hogy mennyire is van bent világos, akárhol is vagyok. Nagy meglepetésemre, egyáltalán nem volt vakítóan világos, csak amolyan félhomály. Ennek nagyon megörültem, és gyorsan kipattant mind a két szemem. Oldalra fordítottam a fejemet, aminek hála, két fekete párna közé estem. Szuper! Alig vagyok magamnál, máris elbénázok valamit! Hát persze, miért is ne? Hiszen csak rólam van szó! Kiemeltem a fejemet a párnák fogságából, majd oda néztem, ahova eredetileg akartam. Két ablakot fedeztem fel, vagyis azt hiszem ablakok, bár, olyan nagyok, hogy lehettek akár ajtók is. Az ággyal szemben volt egy sötét fotel. Ugye nem nézett senki miközben aludtam? A másik oldalon egy fa ajtó ékeskedett. Minden olyan tökéletesen harmonizált mindennel, hogy nyitott szájjal csodálkoztam. Hogy kerültem én ilyen helyre? Ekkor egy kis, tompa, viszkető fájdalmat éreztem a bal karomon. Lenéztem. A csuklóm felől jött az érzéklet. Uram Atyám! Egy baromi nagy liláskékes, kissé zöld beütésű sebet láttam meg. Feljebb vándorolt a tekintetem. Alig volt olyan bőr felületen, ami az eredeti színében lett volna. Meg akartam nézni az egész testemet, így fogtam magam, és kiugrottam az ágyból. Mikor felálltam jöttem csak rá, hogy fogalmam sincs, merre kéne, menjek. Francba, miért kell nekem ilyen helyzetbe kerülnöm? De most komolyan annyira nehéz lenne egyszer egy kis jót csempészni az életembe? – kérdeztem gondolatban, miközben felnéztem a plafonra. Hirtelen lentről egy kis kuncogást hallottam. Elmosolyodtam. Végre tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Gondoltam lemegyek, és megkérdezem, mi történt velem, meg ilyenek. Már épp megint kezdtem kikászálódni az ágyból, amikor megjelent valaki az ajtóban. Egy manószerű lány állt benne. Ő volt ott mellettem, a… azt hiszem a barátjával együtt. Csodálatos volt. Csak úgy sugárzott. Ekkor mellém lépett, és leült a fotelbe.
- Szia Kathe! – mosolygott. Bakker! Akkor tényleg bemutatkoztunk. Most hogy mondjam el neki, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy?
- Szia – ekkor úgy gondoltam, hogy nem érdekel mit fog gondolni. Megvertek, nem? Ennyi jár nekem! – Bocsi, de nem tudom, hogy ki vagy.
- Ó – látszott, hogy egy kicsit csalódott, és talán feszeng.
- Mármint nem úgy, hogy nem emlékszem rád, meg arra a fiúra, hanem úgy értem, hogy nem ugrik be a nevetek – szólaltam meg egy kicsit bátortalanul.
- Ja, vagy úgy – mosolyodott el újra. – Alice Cullen vagyok. A fiú, vagyis a barátom pedig Jasper Hale.
- Értem – mosolyogtam, majd hirtelen elkomolyodtam. – Mi történt velünk? És ti miért vagytok teljesen jól? – utaltam a foltjaimra, mivel rajta egyet sem láttam.
- Öhm… - látszott, hogy most találja ki a választ. – Tudod, ők szadisták, így csak úgy elkaptak téged, és megkínoztak. Minket pedig azért vittek oda, mert egyszer összekaptunk velünk, és nem tudták elfogadni úgymond a viselkedésünket. Minket mondjuk nem vertek, hanem kiéheztettek – arcára kiült a szomorúság. Baszki! Miért vannak ilyen emberek? Áhh, soha nem fogom megérteni azokat, akik ilyeneket művelnek! Na, jó, de, mert egy bizonyos szinten én is szeretem kicsit karba vágni az embereket, meg húzogatni a hajukat… de akkor is! Ez már túlment minden határon! Tényleg, egyáltalán hol vagyok? Hogyan jutottunk ki? Miért hoztak magukkal? És egyáltalán hol vagyok? „ Nos, ezeket talán fel kéne tenni, hangosan is! „ – mondtam gondolatban újfent magamnak.
- És? Hogyan jutottunk ki? Miért hoztatok magatokkal? Ja, és hol vagyunk? És, még valami mennyi ideig is nem voltam magamnál? – zúdítottam rá a kérdéseimet. Olyannyira hadartam, hogy már nekem is nehezemre esett figyelnem magamra. Láttam Alice arcán, hogy egy kissé megijedt. Első benyomás: POCSÉK! Remélem azért nem fog örökké ennyire furcsán nézni rám, mint ahogy most, második reakcióként! Aztán megenyhült az arca, és rendezte a vonásait.
- Sikerült találnunk egy menekülési útvonalat. Téged azért hoztunk el, mert sajnáltunk volna ott hagyni, - aha, szóval csak a lelkiismeretük miatt! – és amúgy is annyira megkedveltelek! – ó, szóval csak félig hatott a bűntudat. Alig tudtam befejezni a gondolatomat, máris két ölelő kar között estem hanyatt. Alice volt az, és majdhogynem megfojtott. – El sem tudod hinni, hogy mennyire rossz volt látni téged, ahogy ott bántalmaznak, és úgy, hogy semmit sem tudtunk érted csinálni – mondta, és néhol megcsuklott a hangja. Éreztem a nyakamon, ahogy lefolyik valami hideg. Sír! Miért rí? Miattam? Ez nagyon kedves tőle, de nem kellene.
- Ugyan már! Hiszen megmentettetek! Ennél többet nem is kérhettem volna. Így sem tudom, hogyan hálálhatnám meg…
- Igazából lett volna valami, csak gondolom, a szüleid úgysem egyeznének bele – mondta most már ismét mosolyogva. Örültem, hogy boldog, de nekem így is összeszorult a szívem, majd egy két könnycsepp el is hagyta a szememet. Ezt észrevette. – Valami rosszat mondtam? – hangja aggódó volt.
- Tudod, nekem nincsenek szüleim, sem gyámjaim. De nem tudhattad – vigasztaltam, amikor láttam, hogy végtelen kétségbeesett lett az arca.
- De, hogyhogy? Még csak tizennégy éves vagy – értetlenkedett. Hát, igen, mindenkinek ez a reakciója.
- A szüleimet nem ismertem, soha sem. Anyám születésem közben meghalt, apám pedig egy hónaposan keresett nekem gyámot, majd ott hagyott. Egy szerelmespár vett magához. Tíz évig vigyáztak rám, neveltek, etettek. De, az egyik nap azt a hírt kaptam, hogy egy piros lámpánál, amikor megálltak, egy teherautó hátulról beléjük ment. Még a helyszínen meghaltak.
- Nagyon sajnálom… De nem értem, utána miért nem volt gyámod?
- Lett volna, csak makacs voltam, és nem tudtam elfogadni őket – szomorú hangszínem volt. – Megszöktem tőlük, de persze valamennyi pénzt elkötöttem. Azóta abból, meg diákmunkából élek.
- Értem, és tényleg, őszinte részt vétem. – ekkor rá néztem az arcára. Nem tudtam megállni, muszáj volt átölelnem, és utána olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Elsírtam magamat. Ő nyugtatgatott, és azt mondogatta, hogy semmi baj. Már egy jó tíz perce lehettünk úgy, amikor lentről egy hangos csattanást hallottunk. Gyorsan az ajtó felé fordultunk, amikor egy ordítás hallatszott, majd csörömpölés. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet odalent. Attól tartok, hogy visszajöttek értünk.

Díjak :D ^^

Sziasztok!

Kaptam két díjat :D!

Köszönet értük Andi-nak :P!!

Az egyik:

A Szemem fénye blogger díj, a másik:

A Legszeretni valóbb blogger díj! :D

Küldöm:

AliceCarror -nak,

Puszmó és Alice -nak,

VictoriaPrice -nak,

Bella -nak,

Alice -nak!!


Remélem örültök neki :D ( Ha nem, akkor is megkaptátok ^_^ ) És még egyszer köszönöm Andinak:D!

Puszi: Kizzy

U.I.: Hamarosan fent lesz a friss, csak most nehéz kigubancolni a történetet x'3. :D

10. fejezet - Ki vagy?

Sziasztok! Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Küldöm Alice-nek, mert most táborban van, és jövőre én is megyek, és küldöm Puszmónak, aki lebétázta! Jó olvasást! Puszi: Kizzy

10. fejezet
Ki vagy?

Alice szemszög

2 nappal korábban:

Már egy fél órája, becsukott szemmel, és orral vittek, amikor megálltunk. Azt hittem, végre elengednek, és akkor meg fogják magyarázni, mi is történik pontosan, de nem így lett. Ehelyett egy nagy, páncélajtót hallottam kinyílni, ami mögül hangos ordibálások szálltak kifelé. Hirtelen ellökött magától a fogva tartóm, de olyan nagy erővel, hogy hasra estem. Magamhoz közel hallottam még egy puffanást. Éreztem, hogy az Jasper. Gyorsan összeszedtem magam, és felugrottam. Nem figyeltem mi van körülöttem, csak az ajtót kezdtem kutatni, de mire megtaláltam, már be volt zárva, és két vámpír őrizte. Ekkor beleszippantottam a levegőbe. Vért éreztem. Olyan intenzíven, hogy a torkom, addigi soha nem érzett módon kezdett el égni, és a számban a méreg, igencsak termelődött. Alig voltam képes türtőztetni magam, de nem csak ennek az isteni vérnek az illatát éreztem, hanem sok, másik vámpírét is. Többjét nem ismertem, amelyiket pedig tudtam, hogy kitől van, azokét pedig nem akartam. A Volturiból voltak ismerősek azok a szagok. Jane-é, és Alec-re lettem figyelmes. Végül rávettem magam, hogy körbenézzek. Az első, ami szemet szúrt, az egy félholtra vert lány. Tőle áradt az édes nedű illata. Mellette állt a Volturi testvérpár, gonosz vigyorral méregettek. Nem érdekelt, mert a figyelmemet jobban lekötötte az, hogy mellettem sok idegen fajtársam volt, nagyrészük fiatal vámpírnak tűnt, és mindegyik a lány felé akart menni, de nem sikerült nekik. Ugyanis néhány jóval erősebb, és kiképzettebb Volturi katona, nem engedte. Tekintetem újra a lány felé siklott. Az egyik harcos hirtelen elővett egy korbácsot a köpenye alól, majd egy határozott mozdulattal lecsapott a lányra. Egy seb nyílt a csapódás helyén, amiből szépen lassan, egy kis vér kezdett szivárogni. Az a leány a fájdalomtól csak felnyögött, pedig látszódott rajta, hogy annál sokkal rosszabb volt. Szemében félelem, rettegés, és fájdalom helyett, inkább elszántság, lenézés, és kíváncsiság ült. Nem értettem, hogy lehet ez. De, ekkor mellőlem egy morgás hallatszódott. Gyorsan arra fordultam, és megláttam szerelmemet. Arcán látszott, hogy nagy harcot vívott, de nem értettem mivel. Tudtam, hogy érzékenyen érinti a vér, mint például engem, vagy az itt jelenlevő vámpírokat, bár gondoltam, ezt is érzi. Hirtelen megfagytam, még inkább. Összeállt valamennyire a kép. Jaspert, azért hurcolták ide, mert gondolom, csinált valami „rosszat”, és így akarják megbüntetni. Egy élelemforrás van, és sok fiatal vámpír, aki csak rá akarja vetni magát, de nem engedik, így az érzés csak fokozódik, annyira, hogy végül már nem lesz képes ellenállni a késztetésnek. Nem értettem, hogy miért akarják ezt elérni. Hirtelen megszólalt Jane:
- Nos, ha érdekel, mi folyik itt, szívesen elmagyarázom. – mondta elégedetten, értetlen arcomat látván.
- Magyarázd meg, most. – parancsoltam rá, mire egy kisebb nevetés hagyta el a száját.
- Hát, legyen. Szóval, egy hete és két napja megjelent nálunk Maria. – felnézett rám, egyenesen a szemembe, majd Jasper-hez fordult. Amint kimondta a nevét annak a nőszemélynek, elfogott a gyűlölet, és az undor. Hirtelen felerősödni éreztem ezeket, tudtam, hogy ezt Jasper okozza. Képtelen volt kontrollálni az erejét. – Megkért, hogy büntessük meg Jaspert.
- Miért? – vágtam gyorsan közbe. – Hiszen már jó pár éve nem is látták egymást!
- Nem volt jobb dolga, így fogta magát, és elkezdett utána kíváncsiskodni. Néha meg is lesett titeket biztonságos távolságból. Amikor látta, hogy a barátod milyen jól szórakozik, felment benne a pumpa. Nem tudta elviselni, hogy nélküle is lehet jó élete valakinek. – itt újra felkuncogott. – Szerencsétlen. De, most már mindegy. Ekkor két vámpírját arra urasította, hogy öljék meg őt. – Nézett Jazz felé. – Amikor nem sikerült, úgy döntött, hogy eljön, és régi sérelmekre vonatkozóan feljelenti. Mi pedig, amint tapasztalhatjátok, örömmel segítünk neki. – a mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról. Eszméletlenül dühös lettem. Nem voltam képes felfogni, hogy ilyen aljas a Volturi. De egy dolgot még mindig nem értettem.
- És én mit keresek itt?
- Ó, te csak rosszkor voltál rossz helyen. – vonta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- És mikor fogtok innen kiengedni? – sziszegtem. Próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, nem akartam még inkább szerelmemnek szenvedést okozni.
- Hm. Majd amikor eljön az ideje.
- És én mit keresek itt? – hallottam meg egy halk hangot. A lány volt az.
- Tudod, mi mások vagyunk. – mondta önelégülten Jane. – Mi nem csak emberi kaját eszünk.
- Mi? – értetlenkedett. Nem csodálkoztam, én sem tudtam volna másként lereagálni a dolgot.
- Jól értetted. – suttogta a fülébe. A lány szemei elkerekedtek, és most már megcsillantak benne a félelem szilánkjai.
- Akkor, én… vagyis engem… ők… ez nem lehet igaz – szinte már csak tátogta.
- Pedig ez a valóság, jobb, ha beletörődsz. – Ezek után ő és Alec elhagyta a termet.
Még egy pillantást vetettem az áldozatra, majd odamentem Jasper-hez. Próbáltam nyugodt lenni, hátha tudok neki segíteni. Megfogtam a kezét, de ő hirtelen elrántotta. Megijedtem ettől, nem értettem mi a baj.
- Kérlek – suttogta olyan halkan, hogy nagyon oda kellett figyeljek, hogy megértsem. – Segíts! Már nem bírom sokáig. – mondta elgyötörten. Valószínűleg meghallhatta az az őr, akinél a korbács volt, mert ráütött a szenvedő gyerekre. Akkor nem adott ki egy hangot sem, viszont Jasper hirtelen erősen megszorította a kezemet, és egy hangos morgás jött fel a torkából. A körülöttünk lévő újszülöttek ordítoztak, és sikítoztak, meg morogtak. Nagyon féltem. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit csináljak, de nem jutottam semmire. Ez felidegesített, és inkább arrább mentem, el, a lányhoz. Tekintete üres volt. Nagyon lassan vette a levegőt.
- Mit fogtok velem tenni? – hangja fakult volt, nehezen beszélt.
- Ne aggódj, semmit, mi… nos… ezt… te azt hiszem, nem értheted, de ez most nem lényeges, csak az, hogy semmi bajod nem lesz, megértetted? Csak bírd ki! – bíztattam. Szemeiben láttam megcsillanni a remény fényét. – Addig is elmondanád, hogy ki vagy?
- Persze, Kathe Firery vagyok, de mindenki csak Kittynek hív. – válaszolta, és a hangja kissé erőteljesebb volt.
- Én Alice Cullen lennék, ő pedig a barátom, Jasper Hale. – néztem szerelmemre, de ő teljesen el volt fordulva tőlünk. Hallottam, hogy mennyire zihál. Még mindig féltettem.
- Hm, ez jó. Legalább nek… - nem folytatta, mert ekkor egy újabb ütést kapott, most viszont elájult a fájdalomtól. Ideges lettem, és rázogatni kezdtem. Nem ébredt fel rá. Megint akart csapni egyet az az őrült eszement, de gyorsabb voltam, és elkaptam a karját.
- Hagyják abba! Elég legyen! – ordítottam. – Miért csinálják ezt?! Semmi értelme!
- Fogjátok le! – adta ki a parancsot a fogvatartottam. Rögtön jött egy körülbelül háromszor nagyobb vámpír, aki durva módon elkapott, és neki vágott a földnek. Mi tagadás, rohadtul nem volt kellemes. Éreztem, ahogy a düh vesz rajtam hatalmat, de rájöttem, hogy ezt gyorsan el kell felejtsem, csak magamnak ártanék. Hirtelen feltűnt, hogy Jasper nem tett ez ellen semmit. Szememmel őt kezdtem el keresni, és hamar meg is lett. Szörnyen nézett ki. Arca elgyötörtebb volt, mint valaha, szemeiből látszott, lassan kezdi elveszíteni az önuralmát maga felett. Gondoltam, még egy kevés vér, vagy akár egy vércsepp, és meg fogja támadni. Tudtam, hogyha ez bekövetkezne, meg kell majd állítanom, bármi áron. Nem tudna azzal a gondolattal tovább élni, hogy megölt egy ártatlan lányt.

Másfél nap múlva:

Jasper jól bírta. Egyszer veszítette el a kontrollját, de sikerült hamar leállítanom. Közben Kathe-hez is bejöttek néha, egy kis étellel, meg, hogy néhány komolyabb sebét ellássák. Amikor magánál volt, tudtam vele beszélgetni, megtudtam róla néhány dolgot, és végre normálisan meg tudtam figyelni. Elég szép lány volt. Kék szeme tökéletesen illett világos, hullámos szőke hajához. Tizennégy éves volt, de tűnt már tizenhatnak is. Nem volt ereje felállni, de látszólag olyan egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Csoda! Vannak még nálam alacsonyabbak is! Most éppen Jasper belső harcot vívott, Kathe pedig aludt. Már nagyon kezdtem unni, hogy nem történik semmi érdekes, és az a baj, hogy már nekem is megfordult a fejemben az, hogy megölöm ezt a lányt. Kezdtem szomjas lenni, és lehet, hogy ez már meg is látszott a szemeimen, szerencsére Kitty túlságosan is félt az igazságtól, így nem kérdezett semmit. Gondolatmenetemet Jane szakította félbe.
- Még mindig nem ölte meg? – kérdezte szemrehányóan, mire egy katonája nemet intett. – Chö… Ez így unalmas. Akkor csináljátok a B tervet. – azzal már ment is volna kifelé, de utána kiáltottam.
- Mi az a B terv?
- Majd úgy is meglátod – mondta gonosz mosollyal az arcán Alec. Ni, már, ez beszélni is tud? Éreztem, hogy a düh megint elönt. Elegem volt abból, hogy ezt a kedves lányt bántalmazzák, és ahogy ismerem őket, ez a B terv sem lehet olyan kedves. Mikor kinyitották az ajtót búcsúzóul rájuk morogtam.
Ekkor két testőr, akik eddig el sem mozdultak, most félreálltak. Mögöttük egy téglalapot véltem felfedezni, ami a falhoz volt rögzítve. Nem tudtam, hogy mi lehet az, de ekkor egy kiállóbb részt megfogott az egyikőjük, és letépték. Felém dobták, bár tudták, hogy simán kivédem. Felnéztem, és megláttam, hogy az, amit eddig rejtegettek, egy ablak. Körülbelül akkora volt, mint én. Az ablakon keresztül megláttam az eget, ami teljesen be volt borulva, és alatta a háborgó tengert. Vihar közeledett. Nagy. Ugyan az a vámpír, aki letépte azt az acélból készült leplet, kinyitotta, míg a másik odament Kathe-hez, és felemelte. Nem tudtam rájönni, mit akarnak, de ekkor Jasper szólalt meg.
- Ne! Ne merjétek! – mondta fenyegetve.
- Chö, persze, majd pont te fogod megmondani, hogy mit tegyünk, és mit nem – vetette oda szerelmemnek.
Ekkor minden világossá vált a számomra. Hogy én erre miért nem jöttem rá! Ki akarják dobni az ablakon! Én pedig itt ülök nyugodtan? Mi történik velem? Oda akartam menni Kathe fogvatartójához, de már késő volt. Kidobták, én pedig a nagy lendülettől, és attól, hogy későn vettek észre, utána vetettem magam. Tudtam, hogy úgysem eshet semmi bajom, de neki, neki igen. Hiszen törékeny, és ember. Magam mögött a nevemet kiáltotta Jasper, és utána dulakodásra lettem figyelmes. Lefogták. Mit akarnak még ezek tenni vele? Vagy tán van egy másik áldozat? Na, de ezzel majd később foglalkozom. Kitty egy olyan 2 méterre előrébb zuhant, én pedig próbáltam gyorsítani. Sikerült, és elkaptam Kathe-t. Nem tudtam, hogy mennyit tudok neki segíteni, de átöleltem, majd a hátamra fordultam, és úgy vártam a vízbe csapódást. Pár pillanat után meg is történt. Olyan tíz méterre süllyedtünk. Tudtam, hogy gyorsan fel kell érjek ahhoz, hogy ne fulladjon meg Kitty. Hamar felértem, és sikerült kiúsznom a partra. Mázlimra védencem lélegzett, és élt, bár eszméletlen volt. Fentről ekkor roppanásokat kezdtem hallani, majd egy sercegő hangot, mintha tűz gyulladt volna. Nem kellett sok, és megláttam az első lángokat. Elfogott a jeges rémület. Megölték Jaspert, és talán a többieket is? Mindenkit? Nem, az nem lehet, nem halhatott meg az én Jazzem, mi lenne velem nélküle? Ekkor egy vámpírt láttam az ablakban, aki ugrani készült. Zuhanása közben rájöttem, hogy az az én szerelmem, és ettől elöntött a boldogság. Pár pillanat múlva már mellettem is termett. Rá is ráragadhatott az örömöm, meg gondolom a sajátja is ott volt neki, de fülig érő szájjal jött ki a vízből. Gyorsan átöleltem, amit ő viszonzott, majd amikor kissé elszakadtunk egymástól kérdeztem csak.
- És akkor most merre induljunk?
- Nem tudom. De vele mit csinálunk? – nézett az ájult felé.
- Magunkkal visszük – feleltem egyszerűen.
- Micsoda? – kérdezte.
- Túl sokat tud rólunk, túl sokat látott. Nem tudhatjuk, hogy másoknak mit fog mondani, meg amúgy is.
- Megkedvelted igaz? – hangja lágy, és kedves volt.
- Igen.
- Rendben. Akkor majd nálunk megvizsgálja Carlisle, de te tudod, hogy most hol vagyunk?
- Azt hiszem, igen, de menjünk be a városba, ott biztosan rögtön beugrik minden – mosolyogtam.
Én vittem Kitty-t, mert nem akartam, hogy Jasper-nek legyen egy gyenge pillanata is. Beértünk a városba, és igazam lett. Tudtuk, hogy, hol vagyunk. Egyszer, még régebben laktunk itt. Elmentünk az erdőbe, és ott suhanni kezdtünk. Még ott volt a régi házunk. Sokkal visszafogottabb volt, mint a mostani, de jó emlékekkel töltött el. Itt történt meg az, amikor Edwardot le tudtam győzni sakkban, és emiatt én rendezhettem be neki a szobáját, amit megígért, hogy egész idő alatt használni fog. Mivel nagyon gonosz volt velem annak idején, egészen szép, rózsaszín szobát kapott. Azt volt a pláne benne, hogy tényleg használta. Lehet, hogy megint megpróbálkozom megverni őt valamiben, és fogadok is vele. Ez a gondolat nagyon boldoggá tett, és máris tervezgetni kezdtem a szobáját. Azt hiszem, most citromsárgát fogok használni.

13 óra múlva:

Megérkeztünk. Végig a saját sebességünkkel tudtunk menni, és Kathe sem kelt fel, ami miatt azért aggódtam egy kicsit. Már csak tíz méter volt a házig, amikor is az egész család kijött elénk. Öröm volt nézni, hogy mindannyian mosolyognak. Mindenki köszönt, meg kérdezősködött, de amikor észrevették Kitty-t is, szabad utat engedtek nekem, meg Carlisle-nak a házba. Felmentünk, és lefektettük az egyik ágyra. Kiküldött, és azt mondta, hogy megvizsgálja, majd szól, ha kell a segítség. Alighogy kiértem, az utunkra kezdtem gondolni, meg arra a régi házra.
- Alice, te meg mit akarsz csinálni? – üvöltött rám Edward. Nem értettem mi a baja.

Egy díj :D

Köszönöm szépen a díjat Alice Cullenek:D.

Kedvenc kommentelőim pedig:

- AliceCarror :D

- Puszmó

- Alice

- VictoriaPrice

- Valöriee

- Bella

- Bongyi1993

- Zora Kilbone

:D És mindenki másnak, aki még komizott :D!