11. fejezet - Ébredés

Sziasztok! Itt a friss! Most nem lett annyira izgalmas, de remélem így is bejön :D. A fejezetet küldöm AliceCarrornak, és Puszmónak, amiért lebétázták! :D Puszi: Kizzy

11. fejezet - Ébredés

- Mi a bajod? – kérdeztem kissé dühösen.

- Két dolog. Az első, hogy át akarod festeni a citromsárgára a szobám, amit, ne aggódj, nem engedélyezek! – mondta határozottan. – A második, pedig nem más, mint az az őrült ötleted, hogy itt maradjon ez a lány, akinek még a nevét sem tudjuk!
- Kathe Firery – vágta rá Jasper, aki – tudtam – azért jött, hogyha kell, megvédjen. Még át is ölelt. Nos, igen, ez beletartozott azon tulajdonságaiba, amiket imádtam benne.
- Szuper! De akkor sem tudunk róla többet, és tényleg, mondjátok már el, mi is történt ebben a pár napban? – kérdezte haragosan, és flegmán. Hogy én mennyire tudom őt gyűlölni! Miért kell mindig ennyire undoknak lenni? Nem fogom, azt hiszem soha megérteni. – Válaszolna valamelyikőtök végre? Tényleg, nem azért, szívesen hallgatnám még, ahogy ócsároltok, de szerintem nem csak engem érdekel a történet.
- Rendben, mindent elmesélek – ajánlkoztam. Amikor kimondtam, rögtön végignéztem az arcukon. Esme aggodalmasan pillantott ránk, Emmett kíváncsian, és furcsa mód, mintha komoly is lett volna a tekintete. Rosalie arca érdeklődésre, és aggodalomra változott, míg Edward csak flegmán, és undorodva. Bella megértően és kíváncsian nézett felénk. – Miután elindultam, hogy megkeressem Jaspert, hamar meg is találtam. Éppen csak pár méter választott el minket, amikor elfogtak mind a kettőnket, úgy, hogy befogták az orrunk, és letakarták a szemünk.
- Istenem! – szólalt meg Esme. Tudtam, hogy nem bírja ki, de épp ezért a nagy aggódása miatt is annyira szeretni való.
- Ameddig próbáltam szökni, addig nem indultunk el, viszont nem tudtam ki se szabadulni, így abbahagytam. Vonszolni kezdtek. Már azt hittem, soha nem állunk meg, amikor is egy hatalmas ajtót hallottam megcsikordulni. Azt hittem, végre elengednek, ami meg is történt, de természetesen csak miután belöktek, azt sem tudom hová. Nos, miután a döbbenetből magamhoz tértem, rájöttem, hogy ott van egy félholtra vert lány, Kathe. Eleinte semmit nem értettem, de nagyon nem is azzal voltam elfoglalva. Jobban érdekelt, hogy mit keres körülöttünk több tucat éhes vámpír, akik mind, ahogy láttam, újszülöttek, és miért nem engedik a lány közelébe őket. Utána eszembe jutott, hogy mi van Jasperrel, így rá kezdtem el koncentrálni. Miután láttam, hogy semmi gond nem volt vele, megint a lányra tévedt a tekintetem. Értetlen voltam. Ekkor szólalt meg a Volturi.
- Micsoda? Mit keresett ott a Volturi? – kelt ki magából Rose.
- Nem mondtam volna? Bocsánat, kissé beleéltem magam a történetbe, na de annyi, hogy amikor belöktek, ott volt Jane, meg Alec. Ennyi.
- És, mit is mondtak? – kíváncsiskodott Bella.
- Elmondták, hogy mit keresünk ott.
- És? Mit Szívem? – aggodalmaskodott Esme.
- A fő célpont Jasper volt. Maria akarta, hogy megbüntessék, amiért boldog most velünk.
- Honnan vette, hogy boldog? – tapintott a lényegre Emmett.
- Onnan, hogy figyelte, de persze csak olyan távolságból, ahol mi nem szúrtuk ki. Nos, amikor meglátta, hogy Jasper mennyire jól el van velünk, azt hiszem, bekattant. Nem volt képes felfogni, hogy nélküle is van létezés.
- Ő küldte rá azokat a másik vámpírokat is, igaz? Akikkel még Jacob keresése közben harcolt – bólintottam Edward kérdésére, akinek furcsa módon hangja, már sokkal kedvesebben és megértőbben csengett.
- Igen. Amikor az nem jött be neki, vetemedett arra, hogy Aroékhoz menjen. Valami régi sérelmek miatt akarta az egész cécót.
- És akkor pontosan, most mi volt ezzel a lánnyal, és veletek? – kérdezte értetlenül, és sürgetően Emmett.
- Kitalálták, hogy a legnagyobb büntetés az a bűntudat. Emiatt is volt az, hogy félholtra verték őt – mutattam az ajtó felé, ahol még mindig vizsgálta Carlisne Kitty-t – és, hogy olyan sok, újszülött vámpír volt ott, akiket nem engedtek a közelébe.
- Azta! Szóval így. Csoda, hogy kibírtad – nézett elismerően Emmett Jasperre.
- Kösz, de sokat segített Alice is. Ugyanis egyszer elvesztettem a kontrollomat – mondta szomorúan szerelmem.
- De, hogyan is szabadultatok ki? – kérdezte teljesen felpörögve Bella.
- Hát, amikor már megunták, hogy Jasper nem enged a késztetésnek, egyszerűen fogták Kitty-t, és egy addig nem látható ablakon keresztül kidobták. Ott volt alattunk a víz, tele sziklákkal, én pedig annyira féltettem, hogy utána vetettem magamat. Mázlim volt, hogy nem vettek észre időben az őrök. Amint látjátok, az ugrástól sikerült megmentenem. Kivittem a partra, majd vártam, hogy megjelenjen valahol Jasper is.
- Te nem ugrottál vele? – kérdezte Rosalie testvérétől.
- Nem, mert engem már elkaptak. – magyarázta. – Utána, miután nem éreztem a vér illatát, minden erőmmel tudtam harcolni. Azokkal, akik lefogtak, hamar széttéptem őket, ezért a többi katonának, már rám is kellett figyelnie, és nem csak az újszülöttekre, pedig nem volt addig se könnyű dolguk. Alig tudták visszafogni őket. Nos, onnantól kezdve, amikor egy elmozdult a sorból, onnan kiszabadulni készültek a fiatal vámpírok. Az ajtó felé iramodtak. Feltépték, és onnan kezdtek kiszivárogni. Engem fellöktek, de nem volt baj, sőt ellenkezőleg. Megtaláltam egy öngyújtót, ami az egyik őr zsebéből eshetett ki. Az addig széttépett vámpírokat meggyújtottam. Ezek után már csak ki kellett ugranom az ablakon. – fejezte be mondandónkat.
- Ez, azért nagyon… brutális volt – jegyezte meg Emmett.
- Nem gondoltam volna, hogy valaha, is ilyen megtörténhet a családunkkal.
- Mi, Édesem? – kíváncsiskodott Bella.
- Hát, az, hogy a Volturivel ilyen dolgunk legyen, nem is képzeltem volna soha – hitetlenkedett Edward.
Ezek után, nem volt több kérdésük, csak vártuk, hogy elmondja végre Carlisle, mi lett a vizsgálata eredménye. Már vagy egy fél órát várhattunk, amikor megjelent.
- Nos? – szólaltam meg. – Mi baja van?
- Nem tudom, hogyan úszhatta meg törések nélkül, de egy sincs neki. – amikor befejezte a mondatot, észrevehetően megkönnyebbült mindenki. – Zúzódásai viszont annál több van. Kelleni fog neki egy kis idő, míg kiheveri azokat.
- És mikor fog magához térni? – érdeklődött Rosalie.
- Nem tudom. Ahogy észrevettem, olyan pár nap biztos el fog telni hozzá – mondta komoly hangsúllyal. Ekkor egy sírást hallottunk odafentről.
- Jaj, ne már… Megint megütötte Reneesme-t Jacob? – kérdezte költői hangsúllyal Bella. Pár pillanat múlva, ő és Rosalie eltűntek szem elől.
- Szívem. – ölelt át hátulról Jasper. – Mi nem megyünk el vadászni?
- De, persze, ezer örömmel – mondtam, majd a következő pillanatban már az erdőben voltunk, és az ösztöneinkre figyeltünk.

Öt nappal később

Kitty szemszöge

Még mindig álmodom. Tudom, hogy mikor alszom, már kifigyeltem, hogy milyen ábrándomban a környezet, és az érzések. Már jó ideje nem voltam magamnál, ahhoz a történet túl kidolgozott és részletes volt. Vajon ez mennyi idő lehet a való világba? Talán egy nap? Vagy több? Most is épp egy bál után vagyok, igaz szerelmemmel karöltve, akit ott találtam meg. Ennek az álomnak már egy részét láttam egyik este. Egész végig azt akartam, hogy lássam az arcát, de soha nem mutatkozott meg előttem. Aztán egyszer csak ő maga invitálta, hogy lássam… és ekkor sötétség. Vége lett az álmomnak, újra magamnál vagyok. Nem hiszem el! Egész végig fel akartam kelni, viszont amikor meg nem, rögtön feleszmélek! Ez idegesítő. Na, jó, de most már végre teljesen magamhoz kéne, térjek. Tudni akarom, hol vagyok! Nem lehetek azokkal a szadistákkal, ahhoz túl kényelmesen fekszem… egy ágyban? Oké, most már komolyan, hol lehetek? És hol vannak azok, akik ott voltak velem? Tényleg, velük mit is csináltak? Nem emlékszem, hogy bántódásuk esett volna, de így bele gondolva, nem túl sok mindenre emlékszem. Még a nevükre sem, pedig tudom, hogy bemutatkoztak. „Mondjuk talán, ha lennél olyan kedves, és kinyitnád a szemed, meg, ha van, ott valaki kérdezősködnél tőle, kapnál rá választ!” – korholtam magam gondolatban. Ekkor lassan kinyitottam a bal szememet, gondoltam, felmérem a terepet, hogy mennyire is van bent világos, akárhol is vagyok. Nagy meglepetésemre, egyáltalán nem volt vakítóan világos, csak amolyan félhomály. Ennek nagyon megörültem, és gyorsan kipattant mind a két szemem. Oldalra fordítottam a fejemet, aminek hála, két fekete párna közé estem. Szuper! Alig vagyok magamnál, máris elbénázok valamit! Hát persze, miért is ne? Hiszen csak rólam van szó! Kiemeltem a fejemet a párnák fogságából, majd oda néztem, ahova eredetileg akartam. Két ablakot fedeztem fel, vagyis azt hiszem ablakok, bár, olyan nagyok, hogy lehettek akár ajtók is. Az ággyal szemben volt egy sötét fotel. Ugye nem nézett senki miközben aludtam? A másik oldalon egy fa ajtó ékeskedett. Minden olyan tökéletesen harmonizált mindennel, hogy nyitott szájjal csodálkoztam. Hogy kerültem én ilyen helyre? Ekkor egy kis, tompa, viszkető fájdalmat éreztem a bal karomon. Lenéztem. A csuklóm felől jött az érzéklet. Uram Atyám! Egy baromi nagy liláskékes, kissé zöld beütésű sebet láttam meg. Feljebb vándorolt a tekintetem. Alig volt olyan bőr felületen, ami az eredeti színében lett volna. Meg akartam nézni az egész testemet, így fogtam magam, és kiugrottam az ágyból. Mikor felálltam jöttem csak rá, hogy fogalmam sincs, merre kéne, menjek. Francba, miért kell nekem ilyen helyzetbe kerülnöm? De most komolyan annyira nehéz lenne egyszer egy kis jót csempészni az életembe? – kérdeztem gondolatban, miközben felnéztem a plafonra. Hirtelen lentről egy kis kuncogást hallottam. Elmosolyodtam. Végre tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Gondoltam lemegyek, és megkérdezem, mi történt velem, meg ilyenek. Már épp megint kezdtem kikászálódni az ágyból, amikor megjelent valaki az ajtóban. Egy manószerű lány állt benne. Ő volt ott mellettem, a… azt hiszem a barátjával együtt. Csodálatos volt. Csak úgy sugárzott. Ekkor mellém lépett, és leült a fotelbe.
- Szia Kathe! – mosolygott. Bakker! Akkor tényleg bemutatkoztunk. Most hogy mondjam el neki, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy?
- Szia – ekkor úgy gondoltam, hogy nem érdekel mit fog gondolni. Megvertek, nem? Ennyi jár nekem! – Bocsi, de nem tudom, hogy ki vagy.
- Ó – látszott, hogy egy kicsit csalódott, és talán feszeng.
- Mármint nem úgy, hogy nem emlékszem rád, meg arra a fiúra, hanem úgy értem, hogy nem ugrik be a nevetek – szólaltam meg egy kicsit bátortalanul.
- Ja, vagy úgy – mosolyodott el újra. – Alice Cullen vagyok. A fiú, vagyis a barátom pedig Jasper Hale.
- Értem – mosolyogtam, majd hirtelen elkomolyodtam. – Mi történt velünk? És ti miért vagytok teljesen jól? – utaltam a foltjaimra, mivel rajta egyet sem láttam.
- Öhm… - látszott, hogy most találja ki a választ. – Tudod, ők szadisták, így csak úgy elkaptak téged, és megkínoztak. Minket pedig azért vittek oda, mert egyszer összekaptunk velünk, és nem tudták elfogadni úgymond a viselkedésünket. Minket mondjuk nem vertek, hanem kiéheztettek – arcára kiült a szomorúság. Baszki! Miért vannak ilyen emberek? Áhh, soha nem fogom megérteni azokat, akik ilyeneket művelnek! Na, jó, de, mert egy bizonyos szinten én is szeretem kicsit karba vágni az embereket, meg húzogatni a hajukat… de akkor is! Ez már túlment minden határon! Tényleg, egyáltalán hol vagyok? Hogyan jutottunk ki? Miért hoztak magukkal? És egyáltalán hol vagyok? „ Nos, ezeket talán fel kéne tenni, hangosan is! „ – mondtam gondolatban újfent magamnak.
- És? Hogyan jutottunk ki? Miért hoztatok magatokkal? Ja, és hol vagyunk? És, még valami mennyi ideig is nem voltam magamnál? – zúdítottam rá a kérdéseimet. Olyannyira hadartam, hogy már nekem is nehezemre esett figyelnem magamra. Láttam Alice arcán, hogy egy kissé megijedt. Első benyomás: POCSÉK! Remélem azért nem fog örökké ennyire furcsán nézni rám, mint ahogy most, második reakcióként! Aztán megenyhült az arca, és rendezte a vonásait.
- Sikerült találnunk egy menekülési útvonalat. Téged azért hoztunk el, mert sajnáltunk volna ott hagyni, - aha, szóval csak a lelkiismeretük miatt! – és amúgy is annyira megkedveltelek! – ó, szóval csak félig hatott a bűntudat. Alig tudtam befejezni a gondolatomat, máris két ölelő kar között estem hanyatt. Alice volt az, és majdhogynem megfojtott. – El sem tudod hinni, hogy mennyire rossz volt látni téged, ahogy ott bántalmaznak, és úgy, hogy semmit sem tudtunk érted csinálni – mondta, és néhol megcsuklott a hangja. Éreztem a nyakamon, ahogy lefolyik valami hideg. Sír! Miért rí? Miattam? Ez nagyon kedves tőle, de nem kellene.
- Ugyan már! Hiszen megmentettetek! Ennél többet nem is kérhettem volna. Így sem tudom, hogyan hálálhatnám meg…
- Igazából lett volna valami, csak gondolom, a szüleid úgysem egyeznének bele – mondta most már ismét mosolyogva. Örültem, hogy boldog, de nekem így is összeszorult a szívem, majd egy két könnycsepp el is hagyta a szememet. Ezt észrevette. – Valami rosszat mondtam? – hangja aggódó volt.
- Tudod, nekem nincsenek szüleim, sem gyámjaim. De nem tudhattad – vigasztaltam, amikor láttam, hogy végtelen kétségbeesett lett az arca.
- De, hogyhogy? Még csak tizennégy éves vagy – értetlenkedett. Hát, igen, mindenkinek ez a reakciója.
- A szüleimet nem ismertem, soha sem. Anyám születésem közben meghalt, apám pedig egy hónaposan keresett nekem gyámot, majd ott hagyott. Egy szerelmespár vett magához. Tíz évig vigyáztak rám, neveltek, etettek. De, az egyik nap azt a hírt kaptam, hogy egy piros lámpánál, amikor megálltak, egy teherautó hátulról beléjük ment. Még a helyszínen meghaltak.
- Nagyon sajnálom… De nem értem, utána miért nem volt gyámod?
- Lett volna, csak makacs voltam, és nem tudtam elfogadni őket – szomorú hangszínem volt. – Megszöktem tőlük, de persze valamennyi pénzt elkötöttem. Azóta abból, meg diákmunkából élek.
- Értem, és tényleg, őszinte részt vétem. – ekkor rá néztem az arcára. Nem tudtam megállni, muszáj volt átölelnem, és utána olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Elsírtam magamat. Ő nyugtatgatott, és azt mondogatta, hogy semmi baj. Már egy jó tíz perce lehettünk úgy, amikor lentről egy hangos csattanást hallottunk. Gyorsan az ajtó felé fordultunk, amikor egy ordítás hallatszott, majd csörömpölés. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet odalent. Attól tartok, hogy visszajöttek értünk.