CLICK HERE FOR BLOGGER TEMPLATES AND MYSPACE LAYOUTS »

2010. május 2., vasárnap

5. fejezet - Eltűnések

Sziasztok! Sikerült ezt is megírnom, nem lett annyira akció dús, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Puszi: Kittikef

5. fejezet - Eltűnések

Rosalie szemszöge:

Hamar elkészülődtem, és még Emmettnek is sikerült egy viszonylag neki is tetsző, de mégis jól kinéző ruhatárat összeállítanom. Bár tudtam volna szebbet is arra az alkalomra, de túl izgatott voltam. Mikor elmentünk, a többiek még csak akkor mentek befelé a házba. Láttam az arcukat. Viccesek voltak, mert mindenki értetlenül nézett felém. Nem volt csoda, hiszen nem ők voltak lassúak, hanem én voltam túl gyors. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint aki repül. Szárnyaltam a boldogságtól, és azt senki nem tudta letörni. Hamar az árvaházba értünk, nem volt több 10 percnél. Persze hamarabb is odaérhettünk volna, ha Emmett nem lett volna annyira lassú. Köszöntünk, és elvezettek a gyerekekhez, jobban mondva a csecsemőkhöz. Mindegyik nagyon édes volt. Azt hittem, hogy hazaviszem mindet, de sajnos nem tehettem. Már majdnem kiválasztottam egy kisfiút, aki nagyon pici volt a korához képest. Volt egy kevés barna haja, de mikor elvittük volna, szóltak, hogy azért még visszajönnek. Nagyon dühös lettem, hogy az mégis milyen. "Ők nem tárgyak, hogy le lehet foglalni, aztán ha kell visszamennek érte, ha nem, akkor felnőtt koráig egy intézetben nő fel. " -erre gondoltam. Végülis megnyugtatott, az én medvém, hogy semmi gond, nem úgy mennek ott a dolgok. Igaza volt. Nem sokára megjelent egy 25-6 éves lány, és a néhány évvel idősebb fiúja, akik hozták a kellő papírokat, és utána már a karjaiban tarthatta az ő kicsi kisfiát. Emlékszem, nagyon irigyeltem őket, hiszen ők már tudták, sőt megkapták azt akire vágytak. Újra végignéztem mindegyik kisbabán, de ha valamelyikre úgy gondoltam, hogy ő lesz az igazi, rögtön ott volt mellette egy másik, aki miatt elgyengültem. Nem tudtam, mihez kezdjek, így arra a döntésre jutottam, hogy kimegyek a levegőre, és majd utána döntünk. Az ajtóban egy fiatal nővel ütköztem össze. Gazdagnak tűnt, és elég kedvesnek. Gondoltam biztos, ő is örökbe fogad egy édes kis lurkót. Még mosolyogva néztem, amint megnézné ő is a gyerekeket, de aztán találkoztam egy kegyetlenséggel.
- Jó napot! - mondta a nő és a portás szinte egyszerre.
- Miben segíthetek? - kérdezte a portás nő.
- Amy Wide vagyok, és ezt a kölyköt akarom beadni. - Azzal a portás kezébe nyomott egy kisfiút. Olyan durván tette, hogy a kisbaba majdnem a földön landolt.
- Miért? - nézett rá értetlenül a portás.
- Elnézést... - itt elkezdte leolvasni a nevét a névtábláról. - kedves Angela. Nem hinném, hogy Önre tartozik. - hangjában érződött a nagyképűség. - De tudja mit? Úgysem ismer, és ezért kivételt teszek.
- Alig várom. - sziszegte Angela. - Kérem mondja.
- Tudja, nem volt betervezve. Csak aztán néhány hétig nem adhattam örökbe, mert a férjem szerette volna megtartani. - mondta, és a szemeit forgatta. - Nos, aztán rájött, hogy a bepelenkáztatás már nem olyan menő, így mindig megkért, hogy büntessem meg. Eleinte vertem, aztán elvettem a játékait, de nem tanult belőlük, így most már végre elhozhattam ezt a kis élősködőt. - az utolsó szónál fiára nézett, és majdhogynem leköpte.
- Rendben, akkor kérem töltse ki ezeket a papírokat, és már mehet is. - azzal a pultra tett egy dossziét, benne legalább 30 papírral. - kérem olvassa át mindet, és amit kér, azt írja alá.
- Mi az, hogy amit kérek? - kérdezte gyanakvóan.
- Például, ha örökbe fogadják, akarja-e látogatni a családot, hogy megnézhesse, hogy alakul az élete. - mondott volna még pár dolgot, de a nő közbe vágott.
- Mindegyik erről szól? - hangjában a türelmetlenkedés tükröződött.
- Nem mindegyik, de hasonlóak. - válaszolt illedelmesen Ang.
- Akkor ezt most rögtön vissza is adnám. Azért hoztam ide, hogy végleg megszabaduljak tőle. Nem érdekel mostmár, hogy mi lesz vele, csak ne kelljen még több pénzt áldoznom rá.
- Pedig nem tűnik szegénynek. - a portás miközben mondta, végig mérte tekintetével a ruháját, és ő magát is.
- Ugye? - csillant fel Amy szemei. - Eredeti olasz, és méghozzá abból is a legjobb. - mondta, és végigsimított citromsárga, feszülős dresszén.
Nos, ha egyiket sem kéri, kérem írja alá ezt a papírt, és már nem kell vele törődnie. - mondta Angela egy kis éllel a hangjában. Ez nem zavarta Amyt, csak aláírta, megbeszéltek pár dolgot, még a kisgyerek összes iratát is ledobta a pultra, és elment. A portás is már vitte volna elfele a kicsit, de utána szóltam:
- Kérem, várjon egy picit. - ő erre csak kíváncsian nézett felém, karjában a kicsi emiatt a hirtelen megfordulástól felnyögött. - Megnézhetném?
- Természetesen. - mondta kedves hangon. A karjaimba vettem, ő pedig felém nézett nagy, csillogó szemekkel. Nagyon aranyos volt, de megint elgondolkodtam, hogy mi lesz ha... Végig gondoltam újra és újra, de csak is őt találtam meg a legtökéletesebbnek. Közben meghúzta néhol a hajam, elbabrált a fülbevalómmal is. Mindegyiket megmosolyogtam, ahogyan Emmett is.

- Mondja, mi kell ahhoz, hogy ez a csoda az enyém legyen? - kérdeztem, és hangomból hallatszódott, mennyire ideges vagyok.

- Nos, elöszőr néhány papírt át kellene néznie, utána itt is kitölthetnek néhány dolgot, viszont holnap, ha minden rendben ment, mint ahogy általában szokott, akkor csak pár személyes adatokat visszahoznak, és már is az Önék. - mosolyogva hallgattam, hogy 1 napon belül az enyém lesz, a kis édeske. Miközben én Őt csodáltam, a nő néhány papírt rakott le elénk. - Ezeket átolvashatják ott. - mutatott egy sarokba, ahol két piros szék, és középen egy asztal állt. - Addig én vigyázok a picire. - mondta, és máris nyúlt érte.

- Persze. - nem volt kedvem odaadni, de muszáj volt. Leültünk, és a kezembe vettem az egyik lapot. Nem tudom mi lehetett rajta, nem igazán érdekelt. Arra gondoltam, hogy hova csinálok neki egy szobát, hogyan fogom berendezni, mire fogom tudni tanítani, ha nagyobb lesz. Gondolkodásomból Emmett zavart meg.

- Föld hívja Roset! Élsz még? - kérdezte, de csak mosolygott.

- Hogy? Mi? - néztem körbe. Ekkor döbbentem rá, hogy hol vagyok. - Ja, igen, persze. De te meg mit mosolyogsz? - kérdeztem kicsit felháborodva.

- Aranyos tudsz lenni, amikor ennyire izgatott vagy valami miatt. - még mindig mosolygott, gyönyörűen.

- Köszi. - mondtam végül. - Nos, mit írnak a papírok?

- Hé! Hát ezért jöttem én? - kérdezte tettetett haraggal.

- Pontosan. - mondtam elégedetten.

- Jaj! Veled aztán nehéz. Szóval, a papírok nem írnak túl sok mindent, csak a baba állapotáról, ami szerencsére jó. A neve pedig Jacob. Tetszik neked ez a név?

- A nevet rád bízom. - igazából imádtam azt a nevet, de nem akartam, hogy mindent én válasszak. - Ha neked tetszik, felőlem maradhat.

- Rendben! - csillant fel a szeme. - Marad ez a név. Szerintem keresve sem találtunk volna jobbat.

- Szerintem sem. - furcsa volt, hogy annyira egy hullámhosszon voltunk a kicsi miatt. Visszamentünk. A papírokat visszaadtuk, és amit lehetett kitöltöttünk. Egy dolgot kértem, hogy had vigyek haza.

- Elnézést, lehetne egy kérésem? - fordult felém Ang.

- Az attól függ. - mondta.

- Szeretném, ha a családom látnák a kis Jacobot.

- Öhm... nincsen még róla kép

- Ó, az nem gond. A picit is szívesen hazaviszem akár most is. - mosolyogtam.

- Igen, az tényleg jó lenne. - mosolygott vissza. - Csak sajnálatos módon még nem lehet. Van Önnek egy olyan mobilja, amin lehet fényképezni?

- Lefotózhatom? - kérdeztem csodálkozva.

- Hát, ha akarja, de ha akarja oda is adhatja.

- Köszönöm. - azzal elkezdtem beállítani a nő kezében a kicsit, hogy látszódjon valami belőle. Végül egy egészen aranyos képet sikerült összehoznom. Ezek után elköszöntünk, és elmentünk haza. Otthon már mindenki az ajtóban várt ránk. Tudták, hogy nem lehet rögtön a miénk, mégis érdeklődve néztek felénk. A képet végig mutogattam mindenkinek. Alice és Bella azt mondták, hogy aranyos, míg Edward csak rámosolygott. Jasper megdicsérte a szerencsémet, és biztatott, hogy jó anya leszek, viszont eléggé ijesztő volt, hogy Emmett-tel egymás felé sem néztek. Nem értettem, hogy miért olyanok.

Másnap:

Alice szemszöge:

Áramszünet volt, így elkéstünk az iskolából. Nem gondoltam volna, hogy vámpírként is ennyire bénák tudunk lenni. Az első órám Bellával volt közösen, és Emmettel, de ő és Rose nem voltak bent. Elmentek a kicsiért. Mikor Bellssel beértünk, úgy tettünk mint akik nagyon zihálnak, és magamban megdicsértem magunkat, mert mindenki rögtön bevette.

- Elnézést, a késésért. - ziháltuk.

- Ó, a Cullen gyerekek. - mondta szemrehányóan Mrs. Coup. - Üljenek le gyorsan. - szólt ránk, majd folytatta az anyagot. Sajnos, valakik úgy döntöttek, hogy nem akarnak a társaik mellett ülni, így a mi helyünket foglalták el. Mivel nem akartunk balhét a tanárral, így inkább szabad helyeket kerestünk. 2 ilyen hely volt. Amikor megláttuk, rögtön intettünk az elfoglalóknak, hogy értjük miért csinálták ezt. Ők csak egy köszönömet biccentettek. Az egyik hely, Bill mellett volt. Már tudtam, hogy én oda ülök, de azért Bellának még így sem volt könnyű dolga. A másik helyen Maya mellé lehetett ülni. Láttam Bellán, hogy nagyon meggondolja, hogy hol a jobb, de nem adtam sok választási lehetőséget, rögtön leültem Bill mellé, ő pedig szomorúan elballagott Maya felé. Az órán nem tudtam koncentrálni. Azon járt az eszem, hogyan kéne leszidnom Billt, és rávenni, hogy hagyja békén Bellát. Végül odasúgtam neki.

- Miért kellett azt csináld pár napja? - kérdeztem szemrehányóan.

- Mit miért kellett tennem?

- tudod te azt nagyon is jól! - mondtam, és egy kicsit fel voltam háborodva.

- A szívlopósra gondolsz? - nem nézett a szemembe.

- Mi másra? - megint flegmán kezdtem el vele beszélni. Ez számomra nagyon furcsa volt, nem szoktam ilyen lenni, de most ő mégis kihozta belőlem.

- Én csak az igazat mondtam. - akkorra felém fordult. Dühös volt, és a szeme fekete.

- Nem félsz tőlünk? - hangom átváltott a fenyegetésre.

- Ezt már egyszer el lett játszva velem, és nem hiszem el még egyszer, hogy mindig félnem kell, mert aki mindig félve ember az csak fél ember. - mondta nyugodtan.

- Ezt hogy érted? - csodálkoztam.

- Amikor az a Bellás történt, tényleg nagyon ki voltam akadva, amikor nem akart velem járni. Nem értettem, hogy miért csinálta azt velem, viszont bántani nem akartam. Inkább abban bíztam, hogy amellett lesz, aki mellett szeretne lenni.

- Mégis akkor miért bántottad? - kezdtem gyanakvó lenni, de még mindig nem értettem.

- Akkoriban volt egy osztálytársunk Adam. Mindenki félt tőle, ezért próbáltak nagyon sokan a barátai lenni.

- Hogy ne bántsa őket, ez világos. - mondtam mindentudóan.

- Nos, engem nagyon nem érdekelt, hogy bánt-e vagy sem, de amikor odajutottunk, hogy meg akart egy este verni, beijedtem.

- Miért?

- Mert addig mindig csak távolról láttam, addig nem is volt félelmetes. De amikor velem szemben állt, észrevettem, hogy legalább 2szer nagyobb, mint én. - mondta, és mint aki még most is fél tőle, elkezdett remegni. Kezdett bűntudatom lenni, hogy a múltkor is milyen gonoszak voltunk vele kapcsolatban.

- Utána? - kérdeztem szomorúan.

- Utána? Utána megállapodtunk, hogy meg verem Bellát, mert őt is visszautasította.

- És te megtetted. - lenéztem a padlóra. Akkorra már én sem akartam a szemébe nézni. - Ha ezt elmondtad volna Bellsnek, most nem kellett volna, hogy olyan szituációba kerülj.

- Nem lett volna értelme elmondanom. - csodálkozva pislantottam felé. - Most megint meg fogsz utálni, de amikor megvertem, megkönnyebbültem. Jól esett, mert azt érezte, amit én is éreztem. - itt tényleg kezdett felmenni bennem a pumpa. - Adam rádöbbentett arra, hogyha valamilyen fájdalmat kapok, azt adjam vissza, mert akkor jobban leszek. Azóta is nagyon jó cimborák vagyunk.

- Ezt tényleg nem hiszem el. - hangom, bár suttogtam, hallatszódott, a düh, és a megvetés. - Te hogy lehetsz ennyire bunkó? Ennyire egy seggfej? Esküszöm, még valahogy meg fogsz fizetni azért, amit anno csináltál Bellával. Nem menekülsz. - mondtam gyilkos hangon. Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő, mert miután kimondtam, egy perc se telt el, kicsöngettek. A szünetben mindent elmondtam Bellsnek.

- Hihetetlen nem? Csak azért vert meg, mert megfenyegették. Ha igazán szeretett volna, akkor nem csinálta volna azt, amit csinált.

- Nem. Én meg tudom érteni, de hogy utána jól is esett neki, na ezt már nehezebb. - látszott rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozik.

- Mi az, hogy megérted? És min gondolkodsz ennyire? - kérdeztem felháborodottan.

- Nos, azon gondolkodom, ami miatt megértem, de mondom, hogy csak az elejét. - kíváncsian néztem felé. Sóhajtott, majd folytatta. - Egyszer engem is rávett valamire Adam.

- Mire? - hangomból elszállt a düh, és már nem is voltam az.

- El kellett lopnom a naplót, meg a dolgozatait, hogy a jegyei jobbak legyenek, és a többi. Nos ennyi lett volna.

- Értem. - ekkor abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert megcsörrent a telefonom. - Haló?

- Alice! - egy ismerős hangot hallottam.

- Emmett?

- Igen! - nagyon ideges volt a hangja.

- Mi a baj? - addigra odaértünk a többiekhez. Mindenki a beszélgetésünkre figyelt.

- Nem láttátok Roset? - hangja néha megbicsaklott a sírás küszöbén állt.

- Nem, de miért? - kérdeztem már-már hisztérikusan.

- Az árvaház felgyulladt, és nem találják a kis Jacobot, pedig a többiek előkerültek. - nagyon küszködött, hogy ne sírjon. - Utána fogta magát, és elfutott. Nem találom sehol! - kétségbe volt esve.

- Mikor történt?- megpróbáltam határozott maradni, de nem jártam sok sikerrel, a hangom el-elakadt.

- 20 perce körülbelül.

- Figyelj, hamarosan ott leszek. - a többiekre néztem, akik csak intettek, hogy ők is megkeresik a testvérüket. - Vagyis, ott leszünk, nem hagyunk cserben, ne aggódj! - azzal kinyomtam a telefont.

11 megjegyzés:

Névtelen írta...

Naon jó...mikor lesz a kövi feji?:D

AliceCullen írta...

WoW! kittim ez nagyon nagy lett :) Szuper édes :) Örülök, hogy Rose végre boldog. De az anő! grrr
Mikor lesz friss? (:

AliceC írta...

Teeeeeeeeeeeee! Hogy merted? Remélem nem lesz baja a kis Jacobnak vagy Rosenak:'(. És az a sok kis baba! SZADISTA! ÉS muszáj Bellával szadiznod? grrr
Megígértem, hogy elolvasom és kommizok :)
Itt vagyok :)
Nekem tetszett!
És szted ez nem volt eseménydús? Te bolond vagy...
Tényleg! mi is történt azon kívül, h felgyújtottál egy épületet tele emberrel... -^

Névtelen írta...

Na, jó! Ezt, hogy merted? Itt abbahagyni???? Annyira boldog fejinek indult de a vége... -.- Na mind1 nagyon jó lett, imádom a sztorit! :D Ügyes lett ez is mint az összes! Kérlek siess a kövivel! Puszi Lyly

Rita írta...

Nagyon jó lett ez a fejezet!:D Elég esemény dús!:) Remélem hamar hozod a folytatást!:D Kérlek nézd meg az új oldalamat http://www.fajdalmaselet.blogspot.com/
Ez a címe, előre is köszönöm!

Reni írta...

Nagyon szupi lett!! :D De eddig melyik nem volt az? :D Elégé esemény dús volt! Az eleje olyan boldog volt, de a vége! Remélem egyikőjüknek sem lesz baja! :)
Ha mar hozd a frisst!! :D
Puszi: Reni

Rami írta...

Szia Kittikef!

Jó fejezet lett, de nem értem, hogy most akkor mi volt Bill és Bella között?

"nem hiszem el még egyszer, hogy mindig félnem kell, mert aki mindig félve ember az csak fél ember." Nekem ez nagyon Depresszió dalszöveges :D Lehet, hogy nem onnan van, vagy nem is szereted a bandát, de nekem egyből a Depresszió - Még1x c. száma jutott eszembe :D

Ajj, hogy lehetsz ilyen? Minden olyan jó, mert megvan a baba... Erre Jake és Rose eltűnnek. Szegény Emi...

Nagyon várom a frisst!

Puszi, Rami

Kizzy Lution írta...

Sziasztok, mindenkinek köszönöm a kommentet, és milyen fejezet lenne már, ha nem lenne benne egy kis bonyodalom? Nos, mindegy. Rami: Igazad van, onnan idéztem, a Depresszióból, mert ők az egyik kedvenc bandám. Nem rég találtam rá a Még 1x c számukra, és nagyon bejött! Na, és Viv, muszály vele is egy kicsit szadiznom, hiszen ő is a család tagja! Köszönöm mégegyszer a kommenteket, jóéjt!
puszi

Unknown írta...

Szijja
Nagyon jó lett:D
Alig várom a következőt:D
Puszi Kitti

Névtelen írta...

Nagyon jó lett. És nagyon izgi. Tetszik a történeted, csak így tovább. ;)
Alig várom a folytatást, siess vele!
Puszi,

Alice :)

Gugóca írta...

Szija! Jó lett ez a feji is. Mondjuk Bill-t nem értem! Kíváncsi vagyok mi lett Rose-zal és a kicsivel, úgyhogy folytasd amint tudod!