9. fejezet - Elbambulás

Sziasztok! Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek, és megér egy kis értékelést! Küldöm Alicenak, aki lebétázta :D! Jó olvasást, puszi: Kizzy

9. fejezet - Elbambulás

Alice szemszöge

Alighogy elment Jasper, megjelentek az ajtóban Rose-ék, pontosabban Rosalie, Emmett, Bella, és Edward. Mindenki kérdőn nézett rám, amit nem értettem. Azt hittem, hallottak mindent, vagy a vámpírhallás egy idő után kezdd romlani? Ezen gondolkodtam, de nem tehettem sokáig, mert nővérem közbevágott.
- Ez meg még is mi volt? – kérdezte dühösen.
- Azt hittem mindent hallottatok – mondtam egy cseppnyi kedvesség nélkül.
- Igen, de nem gondolod, hogy egy kissé túlreagáltad? – tudakolta Bella.
- Nem, nem hinném. – leültem az ágyra, keresztbe tettem a lábaimat, majd kissé előredőlve a térdemre raktam a könyökömet, amivel támasztottam a fejemet. Tudtam, hogy így látszik, rajtam mennyire untatnak, de éppen ez volt a célom. Nem akartam senkivel sem lenni, egyszerűen csak gondolkodni akartam, egyedül. Azt hittem, ha látják, mennyire nem hat meg az egész ügy, békén hagynak, de nem így lett.
- Figyelj, a férjed, lehet egy kevés magán élete nem? – próbálta védelmezni Emmett a férjemet.
- Te nem vagy komplett – mondtam ridegen. Furcsálltak, hiszen nem ilyennek ismertek meg engem, sőt, én sem magamat, de gondoltam, kicsit kiborulhatok, amikor Jasper nem vallja be, hogy hová ment. Sajnos többször megfordult a fejemben, hogy megcsal.
- Mégis miért nem vagyok normális?
- Szerinted? Egy gondolatolvasóval élsz együtt, na vajon? Lehet magánéleted? Nos? Válaszolj! – vetettem neki oda dühösen.
- Mm – morgott.
- De, miért húztad fel ennyire magad rajta? – kérdezte újra húgom.
- Áh, te ezt nem értheted. Van köztem, és Jasper között valami, ami miatt mindig tudjuk a másikról, hogy mikor, mennyire mondd el mindent, és hogy ez mikor nem fontos, és mikor életbe vágó – mondtam. Már nem is igazán figyeltem, mit reagálnak bármire is. Újra eszembe jutott, hogy mi van, ha valakivel megcsal. Talán az a kis fruska lehet, aki mögöttünk ül az egyik órán, és eddig Emmett tetszett neki. Már különböző módokat láttam arra, hogyan kínozzam meg, amikor valaki hirtelen leült mellém. Felnéztem. A szobában, csak Edward maradt. Hirtelen nem is tudtam, hogy a többiek hova lettek.
- Elmentek, amikor látták, hogy már nem igazán vagy magadnál – mondta a gondolataimra.
- És? Te miért maradtál? – faggattam. Fogalmam sem volt róla, mit akarhat pont tőlem, bár meglehet, hogy csak néhány kedves bátyi vigasztalás, de… nem tudnám róla ezt elképzelni. Hirtelen felnevetett.
- Köszi, de tényleg. – bökött oldalba. Fogalmam sem volt, hogy mi baja. – ja, csak a gondolataid rólam, meg a testvéri szeretetemről, igazán meghatottak. – még mindig mosolygott.
- Nos? Miért maradtál? – kérdeztem olyan hidegen, amennyire csak tudtam.
- Azért, hogy elbeszélgessek veled kicsit, Jasperről.
- Mégis mit akarsz?
- Tudod, igazad volt, hazudott. – arca hirtelen nagyon komor lett.
- Erre én is rájöttem. – hanghordozásom flegma, és unott volt.
- Chö – mondta megvetéssel. Dühös pillantással méregettem, amit ő észre is vett. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekel mi történt a férjeddel.
- Pedig jobb lesz, ha elfogadod, mert ez az igazság – mondtam teljesen hidegen.
- De te nem ilyen vagy! – ordított rám, amitől én megijedtem.
- Akkor úgy tűnik félreismertél. – hangom el-elcsuklott. Próbáltam a kitörő könnyek ellen küzdeni.
- Nem hinném. Már jó ideje élünk együtt, és nem tudtál volna mindvégig megjátszani magadat és a gondolataidat. Inkább pont fordítva van, most nem mondasz igazat.
- De, én, én… Inkább mond, mit akartál Jasperről beszélni? – váltottam gyorsan témát.
- Lehetne, hogy ezt kint beszéljük meg? Az erdőben? – míg kérdezte már állt is fel.
- Persze, de miért? – én is gyorsan felálltam.
- Majd meglátod. – azzal kiugrottunk az ablakon keresztül.

20-30 perccel később:

Futottam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Meg akartam találni Jaspert, és egy percet sem akartam vesztegetni a keresési időmből. Edward mindent elmondott, hogy mit csinált Jasper, és hogy miért nem mondta el. Mikor végzett, meg sem tudtam szólalni, és csak arra tudtam gondolni, hogy mit tettem, miket vágtam a fejéhez, de legalább egy dologban igazam volt. Nem lőttem túl a célon, hiszen jó volt a megérzésem, amikor azt gondoltam, hogy fontos dolgot hallgat el. Arra nem gondoltam, hogy ennyire az lesz. Ekkor megpillantottam egy fa mellett. Háttal állt nekem, de amikor meghallotta a közeledettemet felém fordult, csodálkozó szemekkel. Alig volt már közöttünk pár méter, amit már sírva, és mosolyogva egyszerre tettem meg, amikor hirtelen minden elsötétült. Olyan gyorsan történt minden, hogy kellett egy kis idő, mire rájöttem valaki lefogott hátulról és bármennyire is próbálkoztam nem eresztett. Amikor kezdtem egy picit lenyugodni, elhúzott, és éreztem, hogy a közelemben van valahol Jasper is. Felfoghatatlan volt számomra, hogy mi történik velünk.

Emmett szemszöge

Nem hiszem el. Alice-nek miért kellett elüldöznie Jaspert? Most mindenki teljesen ki van akadva, pedig ma inkább örülni kellett volna azért, hogy él a kis Jacob. Persze, ennek így is örülünk, de akkor is. Ez így nincs jól. Egyáltalán mit kellett egy kis hazugságon úgy kiakadni? Szerintem túlreagálta, mint egy szappanoperában. Esküszöm, soha nem fogom megérteni, mit miért tesz. Ekkor egy sírás csapta meg a fülemet, majd még egy. A gyerekeknek már megint mi bajuk? Gondoltam, hogy nehéz menet lesz, de hogy ennyire? Egyáltalán, miért lettek összeengedve? Mindenki tudja, hogy ha egy gyerek el kezd valamiért bömbölni, akkor a mellette levő is, és ha van még valaki mellettük, akkor az is, és így ezalatt a rövid idő alatt, felsírtak, mert éhesek voltak, mert tele volt a pelenkájuk, és mert Jacob megütötte véletlenül Rencsikét. Mondjuk, az utóbbi miatt, inkább büszke vagyok rá, már jó hamar megtanulta, hogy mi a jó, előre látom, jól megleszünk együtt. Amíg ezen gondolkodtam, a sírás nem akart alábbhagyni. Tudtam, hogy ebbe bele fogok előbb utóbb őrülni, ezért a kezembe vettem az irányítást, és a picik szobája felé mentem. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek, megint. Tegnap, mielőtt mentünk volna a kis Jake-ért, Rosalie, és Alice berendezett egy szobát a számukra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szép lesz. Az embernek, olyan érzete volt, mintha a szoba közepén egy tükör lett volna. Az egyik oldal, inkább fiúsabb volt, a másik egy picit lányosabb, - bár nem sokkal, mert Bella nem akarta, hogy a gyereke „túl lány” legyen – és a szoba közepén volt egy nagyobb játékszőnyeg, amin a két gyerek egyszerre játszhatott. Amik rajta voltak játékok törték csak meg a képet, mert semmiből sem volt kettő, és mindegyik játék, különböző helyeken volt a szőnyegen. Ámulatomból az én kis Rose Cicám zavart meg.
- Most bámészkodni jöttél, vagy azért, hogy a gyerekeknek segíts? – kérdezte kissé dühösen.
- Én, a gyerekek miatt jöttem – válaszoltam egyszerűen.
- Az, jó, csak egy aprócska gond van ezzel – mondta, és már a fejét fogta. Nem tudtam, hogy mi baja lehet velem, ezért dühös lettem. Mondani akartam valamit, de ő szólalt meg előbb. – Az, hogy itt állsz az ajtóban, és csak nézelődsz, amit még meg tudok érteni, hisz Alice-szel tökéletes munkát végeztünk, és legalább mások tudnának segíteni, csakhogy olyan nagy vagy, hogy nem férünk el melletted. – a végét egyszerre mondta dühösen, és határozottan. Félreálltam, és ekkor jöttem rá, hogy tényleg nem nyelvbotlás volt a többes szám, mögötte még ott volt Bella, aki, amikor eljött mellettem, szúrósan nézett rám. Innentől kezdve, nekem nem volt semmi dolgom, ami miatt szégyelltem magam. Jó apa akartam lenni, aki segít, de e helyett csak elidőztem, és végül, újra nem nekem kellett megvigasztalnom a gyereket. A lányok után néztem Babám, másik babám felé vette az irányt. A szoba kékes felébe. A falak, a kiságy, a falon levő polcrendszer, minden a kék és fekete különböző színeiben ragyogott. A másik rész pedig, ahova Bella igyekezett, narancs, és piros volt. Nem akartam zavarni, ezért gyorsan elmentem, le a nappaliba. Esme volt odalent, és az ablakon nézett kifelé.
- Szia, Anya! Mit csinálsz? – kérdeztem mosolyogva. Ő csak szomorúan felém nézett. – Valami baj van?
- Nem, semmi Kincsem, csak aggódom, hol lehetnek Jasperék. – próbált mosolyogni, de ettől még inkább rosszabbul nézett ki. Azt hiszem, ha így meglátná valaki, biztos nem a szépségét látná. Talán. Nem tudom.
- Nem csak Jazz tűnt el? – rádöbbentem, hogy megint ott a többes szám. Rá kell szoknom, hogy figyeljem a ragokat, még a végén hülyének néz itt a ház, kezdve Rose-zal.
- Nem. Azóta Alice is elviharzott, és nem tudom, merre lehet. Azt nézem, hátha meglátom valamelyikkőjüket. – ahogy kimondta, vissza is fordult az ablak felé.
- Ugyan már, biztos megkerülnek. Lehet, hogy most egy kicsit csak kettesben akarnak maradni. – egy perverz mosoly húzódott végig a számon, a csak szót pedig megnyomtam. Most megint aggódnak, pedig már nem gyerekek, hanem felnőttek. Igaz, rossz felnőttek, mert tönkre teszik a többiek jó kedvét, de attól még nagykorúak, sokszorosítva, nem értem, mi baja van még Esme-nek is.
- Ne mondj hülyeségeket, jó? – kérlelt az éppen belépő öcsém.
- Most miért? Hol van megírva az, hogy nem lehet? – kérdeztem egy nagy vigyor kíséretében.
- Tudsz róla, hogy nagyon idegesítő vagy?
- Hát, most már tudok, de ez szerinted, hol érdekel?
- Hé, hé, hé! – szólalt meg Bella. – Nyugodjatok le!
- Hagyjad, ezek ketten, túl hülyék, hogy ezt felfogják – mondta Rose.
- Mi? – kezdett bedühödni Öcsipókmajom – Miért vagy ilyen?
- Mert…- kezdte, de Edward leintette.
- Nem érdekel, hallom sajnos e nélkül is. És Rose, nem, nem fogom csak a szórakoztatásodra megverni, rendben?
- Lehetnél jobb testvér is – vetette oda félvállról.
- Mi a baj Cica? Nem ilyen szoktál lenni verekedés terében. – mentem oda hozzá, és megöleltem. Nem viszonozta. – Mit tettem?
- Csak annyit, hogy te ott álltál az ajtóban, és nézted, ahogy Jake, és Renesmee szenved. – miért kellett elbambuljak? Miért van az, hogy ha egyszer hibázom – nem önszántamból, - akkor abból máris kitör a III. világháború itthon?
- Csak elbambultam. – próbáltam mentegetőzni, bár tudtam, esélytelen.
- Inkább hagyjuk. – kitépte magát a kezemből. Gondoltam, majd este megvigasztalom.
- Most, hogy ezt így megbeszéltétek, kérhetnék egy kis figyelmet? – kérdezte Edward, de hangja inkább parancsoló volt. Utáltam, amikor ilyen, mert akkor csak rossz dolgot mondhat. Ennek ellenére, mindenki érdeklődve fordult felé, így ő állt a figyelem középpontjában. Miért mindig más? Egyszer én is azt akarom, hogy engem figyeljenek. – Köszönöm. Arról lenne szó, hogy mi történt valójában Jasperrel.
- Mi? Ennyire súlyos a helyzet? – kezdett el aggódni Esme.
- Hát, ha nem vág senki sem közbe, előbb tudja meg mindenki – mondta kedvesen Edward.
- Sajnálom. – ezután várt még egy keveset az Öcskös, majd mikor hallotta, hogy még egy pisszenés sincs, folytatta.
- Eleinte, Jasper is Jacobot kereste, de egyszer csak, amikor már nagyon messze ment, új szagot érzett meg, vámpíroktól. Megkereste őket, nem is tudja pontosan miért. De előbb találták meg ők őt, mint fordítva, és megtámadták. Hárman voltak egy ellen, de szerencsére, sikerült minden nagyobb baj nélkül megúsznia.
- És mi történt azokkal, akik megtámadták őt? – érdeklődött Carlisle.
- Hát, őket széttépte, majd, elégette.
- Jól tette! – szólalt meg Rosalie.
- Hűha, nem hiszem el, hogy kihagytam egy ilyet! – hitetlenkedtem.
- De miért nem mondta el? – kérdezte Esme.
- Ennek két oka volt. Az egyik, mert nem tudta, hogyan, a másik, mert nem akart megrémíteni senkit. – vonta meg a vállát, mintha ezt mindenkinek tudnia kéne. Esküszöm, ki fogom szekálni, hogy összeverekedjünk, és e miatt a beszólása miatt fogok én nyerni- határoztam el magam. Ekkor felém nézett, és ezt mondta: - Nem fog összejönni. – a végét elmosolyogta.
- És most hol van? – szólalt meg szőke babám.
- Nem tudom, de nem kell aggódni, Alice már keresi. – nyugtatott meg minket.

2 nappal később:

Újra aggódik az egész család. Mostanra már én is nagyon féltem, több dologtól is. Első, hogy amióta megvan az kisfiunk Rose-zal, azóta nem hajlandó velem csóknál tovább menni. A rosszabbik pedig az, hogy Alice, és Jasper még mindig nem kerültek elő. Nem tudtuk, hogy mi történt.