10. fejezet - Ki vagy?

Sziasztok! Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Küldöm Alice-nek, mert most táborban van, és jövőre én is megyek, és küldöm Puszmónak, aki lebétázta! Jó olvasást! Puszi: Kizzy

10. fejezet
Ki vagy?

Alice szemszög

2 nappal korábban:

Már egy fél órája, becsukott szemmel, és orral vittek, amikor megálltunk. Azt hittem, végre elengednek, és akkor meg fogják magyarázni, mi is történik pontosan, de nem így lett. Ehelyett egy nagy, páncélajtót hallottam kinyílni, ami mögül hangos ordibálások szálltak kifelé. Hirtelen ellökött magától a fogva tartóm, de olyan nagy erővel, hogy hasra estem. Magamhoz közel hallottam még egy puffanást. Éreztem, hogy az Jasper. Gyorsan összeszedtem magam, és felugrottam. Nem figyeltem mi van körülöttem, csak az ajtót kezdtem kutatni, de mire megtaláltam, már be volt zárva, és két vámpír őrizte. Ekkor beleszippantottam a levegőbe. Vért éreztem. Olyan intenzíven, hogy a torkom, addigi soha nem érzett módon kezdett el égni, és a számban a méreg, igencsak termelődött. Alig voltam képes türtőztetni magam, de nem csak ennek az isteni vérnek az illatát éreztem, hanem sok, másik vámpírét is. Többjét nem ismertem, amelyiket pedig tudtam, hogy kitől van, azokét pedig nem akartam. A Volturiból voltak ismerősek azok a szagok. Jane-é, és Alec-re lettem figyelmes. Végül rávettem magam, hogy körbenézzek. Az első, ami szemet szúrt, az egy félholtra vert lány. Tőle áradt az édes nedű illata. Mellette állt a Volturi testvérpár, gonosz vigyorral méregettek. Nem érdekelt, mert a figyelmemet jobban lekötötte az, hogy mellettem sok idegen fajtársam volt, nagyrészük fiatal vámpírnak tűnt, és mindegyik a lány felé akart menni, de nem sikerült nekik. Ugyanis néhány jóval erősebb, és kiképzettebb Volturi katona, nem engedte. Tekintetem újra a lány felé siklott. Az egyik harcos hirtelen elővett egy korbácsot a köpenye alól, majd egy határozott mozdulattal lecsapott a lányra. Egy seb nyílt a csapódás helyén, amiből szépen lassan, egy kis vér kezdett szivárogni. Az a leány a fájdalomtól csak felnyögött, pedig látszódott rajta, hogy annál sokkal rosszabb volt. Szemében félelem, rettegés, és fájdalom helyett, inkább elszántság, lenézés, és kíváncsiság ült. Nem értettem, hogy lehet ez. De, ekkor mellőlem egy morgás hallatszódott. Gyorsan arra fordultam, és megláttam szerelmemet. Arcán látszott, hogy nagy harcot vívott, de nem értettem mivel. Tudtam, hogy érzékenyen érinti a vér, mint például engem, vagy az itt jelenlevő vámpírokat, bár gondoltam, ezt is érzi. Hirtelen megfagytam, még inkább. Összeállt valamennyire a kép. Jaspert, azért hurcolták ide, mert gondolom, csinált valami „rosszat”, és így akarják megbüntetni. Egy élelemforrás van, és sok fiatal vámpír, aki csak rá akarja vetni magát, de nem engedik, így az érzés csak fokozódik, annyira, hogy végül már nem lesz képes ellenállni a késztetésnek. Nem értettem, hogy miért akarják ezt elérni. Hirtelen megszólalt Jane:
- Nos, ha érdekel, mi folyik itt, szívesen elmagyarázom. – mondta elégedetten, értetlen arcomat látván.
- Magyarázd meg, most. – parancsoltam rá, mire egy kisebb nevetés hagyta el a száját.
- Hát, legyen. Szóval, egy hete és két napja megjelent nálunk Maria. – felnézett rám, egyenesen a szemembe, majd Jasper-hez fordult. Amint kimondta a nevét annak a nőszemélynek, elfogott a gyűlölet, és az undor. Hirtelen felerősödni éreztem ezeket, tudtam, hogy ezt Jasper okozza. Képtelen volt kontrollálni az erejét. – Megkért, hogy büntessük meg Jaspert.
- Miért? – vágtam gyorsan közbe. – Hiszen már jó pár éve nem is látták egymást!
- Nem volt jobb dolga, így fogta magát, és elkezdett utána kíváncsiskodni. Néha meg is lesett titeket biztonságos távolságból. Amikor látta, hogy a barátod milyen jól szórakozik, felment benne a pumpa. Nem tudta elviselni, hogy nélküle is lehet jó élete valakinek. – itt újra felkuncogott. – Szerencsétlen. De, most már mindegy. Ekkor két vámpírját arra urasította, hogy öljék meg őt. – Nézett Jazz felé. – Amikor nem sikerült, úgy döntött, hogy eljön, és régi sérelmekre vonatkozóan feljelenti. Mi pedig, amint tapasztalhatjátok, örömmel segítünk neki. – a mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról. Eszméletlenül dühös lettem. Nem voltam képes felfogni, hogy ilyen aljas a Volturi. De egy dolgot még mindig nem értettem.
- És én mit keresek itt?
- Ó, te csak rosszkor voltál rossz helyen. – vonta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- És mikor fogtok innen kiengedni? – sziszegtem. Próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, nem akartam még inkább szerelmemnek szenvedést okozni.
- Hm. Majd amikor eljön az ideje.
- És én mit keresek itt? – hallottam meg egy halk hangot. A lány volt az.
- Tudod, mi mások vagyunk. – mondta önelégülten Jane. – Mi nem csak emberi kaját eszünk.
- Mi? – értetlenkedett. Nem csodálkoztam, én sem tudtam volna másként lereagálni a dolgot.
- Jól értetted. – suttogta a fülébe. A lány szemei elkerekedtek, és most már megcsillantak benne a félelem szilánkjai.
- Akkor, én… vagyis engem… ők… ez nem lehet igaz – szinte már csak tátogta.
- Pedig ez a valóság, jobb, ha beletörődsz. – Ezek után ő és Alec elhagyta a termet.
Még egy pillantást vetettem az áldozatra, majd odamentem Jasper-hez. Próbáltam nyugodt lenni, hátha tudok neki segíteni. Megfogtam a kezét, de ő hirtelen elrántotta. Megijedtem ettől, nem értettem mi a baj.
- Kérlek – suttogta olyan halkan, hogy nagyon oda kellett figyeljek, hogy megértsem. – Segíts! Már nem bírom sokáig. – mondta elgyötörten. Valószínűleg meghallhatta az az őr, akinél a korbács volt, mert ráütött a szenvedő gyerekre. Akkor nem adott ki egy hangot sem, viszont Jasper hirtelen erősen megszorította a kezemet, és egy hangos morgás jött fel a torkából. A körülöttünk lévő újszülöttek ordítoztak, és sikítoztak, meg morogtak. Nagyon féltem. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit csináljak, de nem jutottam semmire. Ez felidegesített, és inkább arrább mentem, el, a lányhoz. Tekintete üres volt. Nagyon lassan vette a levegőt.
- Mit fogtok velem tenni? – hangja fakult volt, nehezen beszélt.
- Ne aggódj, semmit, mi… nos… ezt… te azt hiszem, nem értheted, de ez most nem lényeges, csak az, hogy semmi bajod nem lesz, megértetted? Csak bírd ki! – bíztattam. Szemeiben láttam megcsillanni a remény fényét. – Addig is elmondanád, hogy ki vagy?
- Persze, Kathe Firery vagyok, de mindenki csak Kittynek hív. – válaszolta, és a hangja kissé erőteljesebb volt.
- Én Alice Cullen lennék, ő pedig a barátom, Jasper Hale. – néztem szerelmemre, de ő teljesen el volt fordulva tőlünk. Hallottam, hogy mennyire zihál. Még mindig féltettem.
- Hm, ez jó. Legalább nek… - nem folytatta, mert ekkor egy újabb ütést kapott, most viszont elájult a fájdalomtól. Ideges lettem, és rázogatni kezdtem. Nem ébredt fel rá. Megint akart csapni egyet az az őrült eszement, de gyorsabb voltam, és elkaptam a karját.
- Hagyják abba! Elég legyen! – ordítottam. – Miért csinálják ezt?! Semmi értelme!
- Fogjátok le! – adta ki a parancsot a fogvatartottam. Rögtön jött egy körülbelül háromszor nagyobb vámpír, aki durva módon elkapott, és neki vágott a földnek. Mi tagadás, rohadtul nem volt kellemes. Éreztem, ahogy a düh vesz rajtam hatalmat, de rájöttem, hogy ezt gyorsan el kell felejtsem, csak magamnak ártanék. Hirtelen feltűnt, hogy Jasper nem tett ez ellen semmit. Szememmel őt kezdtem el keresni, és hamar meg is lett. Szörnyen nézett ki. Arca elgyötörtebb volt, mint valaha, szemeiből látszott, lassan kezdi elveszíteni az önuralmát maga felett. Gondoltam, még egy kevés vér, vagy akár egy vércsepp, és meg fogja támadni. Tudtam, hogyha ez bekövetkezne, meg kell majd állítanom, bármi áron. Nem tudna azzal a gondolattal tovább élni, hogy megölt egy ártatlan lányt.

Másfél nap múlva:

Jasper jól bírta. Egyszer veszítette el a kontrollját, de sikerült hamar leállítanom. Közben Kathe-hez is bejöttek néha, egy kis étellel, meg, hogy néhány komolyabb sebét ellássák. Amikor magánál volt, tudtam vele beszélgetni, megtudtam róla néhány dolgot, és végre normálisan meg tudtam figyelni. Elég szép lány volt. Kék szeme tökéletesen illett világos, hullámos szőke hajához. Tizennégy éves volt, de tűnt már tizenhatnak is. Nem volt ereje felállni, de látszólag olyan egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Csoda! Vannak még nálam alacsonyabbak is! Most éppen Jasper belső harcot vívott, Kathe pedig aludt. Már nagyon kezdtem unni, hogy nem történik semmi érdekes, és az a baj, hogy már nekem is megfordult a fejemben az, hogy megölöm ezt a lányt. Kezdtem szomjas lenni, és lehet, hogy ez már meg is látszott a szemeimen, szerencsére Kitty túlságosan is félt az igazságtól, így nem kérdezett semmit. Gondolatmenetemet Jane szakította félbe.
- Még mindig nem ölte meg? – kérdezte szemrehányóan, mire egy katonája nemet intett. – Chö… Ez így unalmas. Akkor csináljátok a B tervet. – azzal már ment is volna kifelé, de utána kiáltottam.
- Mi az a B terv?
- Majd úgy is meglátod – mondta gonosz mosollyal az arcán Alec. Ni, már, ez beszélni is tud? Éreztem, hogy a düh megint elönt. Elegem volt abból, hogy ezt a kedves lányt bántalmazzák, és ahogy ismerem őket, ez a B terv sem lehet olyan kedves. Mikor kinyitották az ajtót búcsúzóul rájuk morogtam.
Ekkor két testőr, akik eddig el sem mozdultak, most félreálltak. Mögöttük egy téglalapot véltem felfedezni, ami a falhoz volt rögzítve. Nem tudtam, hogy mi lehet az, de ekkor egy kiállóbb részt megfogott az egyikőjük, és letépték. Felém dobták, bár tudták, hogy simán kivédem. Felnéztem, és megláttam, hogy az, amit eddig rejtegettek, egy ablak. Körülbelül akkora volt, mint én. Az ablakon keresztül megláttam az eget, ami teljesen be volt borulva, és alatta a háborgó tengert. Vihar közeledett. Nagy. Ugyan az a vámpír, aki letépte azt az acélból készült leplet, kinyitotta, míg a másik odament Kathe-hez, és felemelte. Nem tudtam rájönni, mit akarnak, de ekkor Jasper szólalt meg.
- Ne! Ne merjétek! – mondta fenyegetve.
- Chö, persze, majd pont te fogod megmondani, hogy mit tegyünk, és mit nem – vetette oda szerelmemnek.
Ekkor minden világossá vált a számomra. Hogy én erre miért nem jöttem rá! Ki akarják dobni az ablakon! Én pedig itt ülök nyugodtan? Mi történik velem? Oda akartam menni Kathe fogvatartójához, de már késő volt. Kidobták, én pedig a nagy lendülettől, és attól, hogy későn vettek észre, utána vetettem magam. Tudtam, hogy úgysem eshet semmi bajom, de neki, neki igen. Hiszen törékeny, és ember. Magam mögött a nevemet kiáltotta Jasper, és utána dulakodásra lettem figyelmes. Lefogták. Mit akarnak még ezek tenni vele? Vagy tán van egy másik áldozat? Na, de ezzel majd később foglalkozom. Kitty egy olyan 2 méterre előrébb zuhant, én pedig próbáltam gyorsítani. Sikerült, és elkaptam Kathe-t. Nem tudtam, hogy mennyit tudok neki segíteni, de átöleltem, majd a hátamra fordultam, és úgy vártam a vízbe csapódást. Pár pillanat után meg is történt. Olyan tíz méterre süllyedtünk. Tudtam, hogy gyorsan fel kell érjek ahhoz, hogy ne fulladjon meg Kitty. Hamar felértem, és sikerült kiúsznom a partra. Mázlimra védencem lélegzett, és élt, bár eszméletlen volt. Fentről ekkor roppanásokat kezdtem hallani, majd egy sercegő hangot, mintha tűz gyulladt volna. Nem kellett sok, és megláttam az első lángokat. Elfogott a jeges rémület. Megölték Jaspert, és talán a többieket is? Mindenkit? Nem, az nem lehet, nem halhatott meg az én Jazzem, mi lenne velem nélküle? Ekkor egy vámpírt láttam az ablakban, aki ugrani készült. Zuhanása közben rájöttem, hogy az az én szerelmem, és ettől elöntött a boldogság. Pár pillanat múlva már mellettem is termett. Rá is ráragadhatott az örömöm, meg gondolom a sajátja is ott volt neki, de fülig érő szájjal jött ki a vízből. Gyorsan átöleltem, amit ő viszonzott, majd amikor kissé elszakadtunk egymástól kérdeztem csak.
- És akkor most merre induljunk?
- Nem tudom. De vele mit csinálunk? – nézett az ájult felé.
- Magunkkal visszük – feleltem egyszerűen.
- Micsoda? – kérdezte.
- Túl sokat tud rólunk, túl sokat látott. Nem tudhatjuk, hogy másoknak mit fog mondani, meg amúgy is.
- Megkedvelted igaz? – hangja lágy, és kedves volt.
- Igen.
- Rendben. Akkor majd nálunk megvizsgálja Carlisle, de te tudod, hogy most hol vagyunk?
- Azt hiszem, igen, de menjünk be a városba, ott biztosan rögtön beugrik minden – mosolyogtam.
Én vittem Kitty-t, mert nem akartam, hogy Jasper-nek legyen egy gyenge pillanata is. Beértünk a városba, és igazam lett. Tudtuk, hogy, hol vagyunk. Egyszer, még régebben laktunk itt. Elmentünk az erdőbe, és ott suhanni kezdtünk. Még ott volt a régi házunk. Sokkal visszafogottabb volt, mint a mostani, de jó emlékekkel töltött el. Itt történt meg az, amikor Edwardot le tudtam győzni sakkban, és emiatt én rendezhettem be neki a szobáját, amit megígért, hogy egész idő alatt használni fog. Mivel nagyon gonosz volt velem annak idején, egészen szép, rózsaszín szobát kapott. Azt volt a pláne benne, hogy tényleg használta. Lehet, hogy megint megpróbálkozom megverni őt valamiben, és fogadok is vele. Ez a gondolat nagyon boldoggá tett, és máris tervezgetni kezdtem a szobáját. Azt hiszem, most citromsárgát fogok használni.

13 óra múlva:

Megérkeztünk. Végig a saját sebességünkkel tudtunk menni, és Kathe sem kelt fel, ami miatt azért aggódtam egy kicsit. Már csak tíz méter volt a házig, amikor is az egész család kijött elénk. Öröm volt nézni, hogy mindannyian mosolyognak. Mindenki köszönt, meg kérdezősködött, de amikor észrevették Kitty-t is, szabad utat engedtek nekem, meg Carlisle-nak a házba. Felmentünk, és lefektettük az egyik ágyra. Kiküldött, és azt mondta, hogy megvizsgálja, majd szól, ha kell a segítség. Alighogy kiértem, az utunkra kezdtem gondolni, meg arra a régi házra.
- Alice, te meg mit akarsz csinálni? – üvöltött rám Edward. Nem értettem mi a baja.