6. fejezet - Pokol tüze

Ne haragudjatok, hogy nem írtam. Nagyon kevés időm volt, és drága Alice barátnőm is traktált feladatokkal. DE végülis nélküle nem született volna meg ez aq fejezet. Nagyon hálás vagyok az én kis stylistomnak. A végében besegített =) Kizzy

6. fejezet - Pokol tüze

Alice szemszöge:
Emmették felé haladtunk, vagyis csak Em felé. Nagyon aggódtam, és bár Jasper végig mellettem volt, és hullámozta felém a nyugalmat, nem segített. Szerintem, ő sem volt nyugodt. Ilyen helyzetekben még neki is nehéz. Hamar a helyszínre értünk, viszont nem láttuk sehol sem Emmettet. Kezdtem megijedni. Nem tudtam mitévő legyek, aztán hátunk mögül mégis meghallottam bátyám szívszorítóan szomorú hangját.
- Sziasztok. – mondta halkan.
- Szia! - mondtam.
- Megtaláltad? – kérdezte Edward.
- Még nem. Se őt, sem Jacobot. – eközben elcsuklott néhol a hangja.
- Mégis mit csinálhat? – vágott közbe Bella.
- Gondolom, keresi a jövendő béli fiát, de az is lehet, hogy valahol magát marcangolja. – suttogta Emmett.
- Nem biztos. Figyelj Emi, lehet, hogy csak úgy elment sétálni. – próbáltam vigasztalni, de én is éreztem hogy ez elég gyér kifogás.
- Persze. Ennek szerinted mennyi az esélye?! – ordította. – válaszolj! – megfogta az egyik karomat is. Ekkor ránéztem, és felakartam világosítani, hogy attól független, hogy szenved, nem kellene így viselkednie, hisz másnak is fáj. De amint ránéztem, nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam mit mondani, leragadtam. Az arcán rengeteg fájdalom tükröződött. Szemében látszik mindenkinek a lelki állapota. Ez a része zavarodottságot, és megrökönyösödést mutatott. Fájt látnom, és nem tudtam rászólni. Ekkor térdre borult, és mivel még mindig fogta a kezemet, ezért magával húzott. Rajtam akkor egy hosszú citromsárga kabát volt, ami egy pillanat alatt hamus lett, már- már szinte fekete, de nem érdekelt, csak próbáltam arra koncentrálni, hogy hogyan kéne egy kis életet vigyek belé. Agyam üres volt, és az az általános ötlet bomba, ami mindig megszokott dobni, és lepni, sehol sem volt. Ekkor odajött valaki hozzám, és lehajolt a fülemhez. Először nem láttam semmit, csak barna hosszú hajat. Ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, Bells az. Utána a fülembe suttogta, hogy vigyázzak a bátyámra, míg ők megkeresik Rose-t, és a kisbabát. Én alig láthatóan, de bólintottam. Nem sokkal később körbenéztem, mert rájöttem, én is akarok menni, de már senki nem volt körülöttünk. Hirtelen Emmett felállt, én pedig csak csodálkozva néztem felé. Szemében – amit nem felém tartott, - nem láttam mást, mint ürességet, és fájdalmas hiányt. Nehéz volt elhinnem, hogy egy ilyen nagy, erős, hatalmas ember megtört. Viszont hirtelen, az összes előbbi érzése eltűnt, és helyére kíváncsiság, és remény költözött. Azt hittem megőrült, de mielőtt rákérdezhettem volna, elsuhant. Én utána mentem, de nem találtam semerre sem. Megpróbáltam a jövőjét is nézni, de az sem jött össze. Kezdtem komolyan aggódni. Hirtelen egy kis mozgolódást hallottam egy közeli bokorban. Ha nem lettem volna vámpír, nem vettem volna észre. Eleinte úgy gondoltam, csak a szél furcsa játékot űz, vagy egy kisebb állat mozgolódik. Végül, amikor már rég nem hagyta abba, odamentem. Amit megláttam, rögtön mosolyt váltott ki belőlem.

Edward szemszöge
Mentem. Elvesztettem a feleségemet. Gratulálok Edward! Először Rose, majd’ azt a személyt sem tudom lefogni, hogy „hé, Bella, ne csinálj hülyeséget” aki a világot jelenti nekem. A rohadt francos életbe! Tudtam, hogy meg kell találnom őket, mielőtt még a űz találná meg őket. Ez az egész vámpíros dolog bökkenője: ne menj a tűz közelébe, mert szénné égsz. Már a gondolat is fájt, hogy nem segíthetek, legalább Bellának. Az agyam egyik fele már azt tervezgette, mi lesz ha későn érek oda? Volturi? Felejtős, múltkor sem segítettek. Talán egy újszülött…
„Bella olyan kedves hozzám, pedig én soha nem voltam vele az. Istenem, mi lesz velünk? Legalább ez a csöppség a karjaimban ússza meg! Vagy Bella! Nem tudnék Edward szemébe nézni…”
„Edward, segíts! Hallasz?” – hallottam meg Bella gondolatát. Nagyon kevésszer adatott meg ez nekem. Most boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Ember tempót meghazudtolva, minden erőmet bevetve rohantam abba a kénköves pokolba, ami ártani akart a feleségemnek.
Már éreztem bódító illatát. Már hallottam egy új szív dobogását. Már erősebben hallottam Rosalie kétségbeesett gondolatát, ami egyre hangosabb és kuszább lett. Legjobban a gyereket féltette, akit nem tudtak még kimenteni.
A tűzet kijátszottam, bár egy – két helyen belekapott a ruhámba. Mindegy is. Alice-nek úgy is csak egy rongy.
Láttam őket. Körbe vette őket a pokol lángja. Rosalie szőke lobonca kormos volt, mellkasához a kisbabát szorította, hogy védje a tűztől. Mély lélegzetet vettem, Bellára gondoltam, arra, hogy érte meg tudom csinálni. Nekifutottam és akkorát és olyan gyorsan ugrottam, hogy a tűz az ellenszélben, amit okoztam meghanyatlott.
- Edward! – kiáltotta Bella, majd a nyakamba borult. Nem tudtam, hogy most szidjam-e le, hogy, hogy tehette ezt velem, vagy majd inkább később. Aztán a későbbet választottam, előbb okosabbnak tartottam, hogy jussunk ki innen valahogy.

5. fejezet - Eltűnések

Sziasztok! Sikerült ezt is megírnom, nem lett annyira akció dús, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Puszi: Kittikef

5. fejezet - Eltűnések

Rosalie szemszöge:

Hamar elkészülődtem, és még Emmettnek is sikerült egy viszonylag neki is tetsző, de mégis jól kinéző ruhatárat összeállítanom. Bár tudtam volna szebbet is arra az alkalomra, de túl izgatott voltam. Mikor elmentünk, a többiek még csak akkor mentek befelé a házba. Láttam az arcukat. Viccesek voltak, mert mindenki értetlenül nézett felém. Nem volt csoda, hiszen nem ők voltak lassúak, hanem én voltam túl gyors. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint aki repül. Szárnyaltam a boldogságtól, és azt senki nem tudta letörni. Hamar az árvaházba értünk, nem volt több 10 percnél. Persze hamarabb is odaérhettünk volna, ha Emmett nem lett volna annyira lassú. Köszöntünk, és elvezettek a gyerekekhez, jobban mondva a csecsemőkhöz. Mindegyik nagyon édes volt. Azt hittem, hogy hazaviszem mindet, de sajnos nem tehettem. Már majdnem kiválasztottam egy kisfiút, aki nagyon pici volt a korához képest. Volt egy kevés barna haja, de mikor elvittük volna, szóltak, hogy azért még visszajönnek. Nagyon dühös lettem, hogy az mégis milyen. "Ők nem tárgyak, hogy le lehet foglalni, aztán ha kell visszamennek érte, ha nem, akkor felnőtt koráig egy intézetben nő fel. " -erre gondoltam. Végülis megnyugtatott, az én medvém, hogy semmi gond, nem úgy mennek ott a dolgok. Igaza volt. Nem sokára megjelent egy 25-6 éves lány, és a néhány évvel idősebb fiúja, akik hozták a kellő papírokat, és utána már a karjaiban tarthatta az ő kicsi kisfiát. Emlékszem, nagyon irigyeltem őket, hiszen ők már tudták, sőt megkapták azt akire vágytak. Újra végignéztem mindegyik kisbabán, de ha valamelyikre úgy gondoltam, hogy ő lesz az igazi, rögtön ott volt mellette egy másik, aki miatt elgyengültem. Nem tudtam, mihez kezdjek, így arra a döntésre jutottam, hogy kimegyek a levegőre, és majd utána döntünk. Az ajtóban egy fiatal nővel ütköztem össze. Gazdagnak tűnt, és elég kedvesnek. Gondoltam biztos, ő is örökbe fogad egy édes kis lurkót. Még mosolyogva néztem, amint megnézné ő is a gyerekeket, de aztán találkoztam egy kegyetlenséggel.
- Jó napot! - mondta a nő és a portás szinte egyszerre.
- Miben segíthetek? - kérdezte a portás nő.
- Amy Wide vagyok, és ezt a kölyköt akarom beadni. - Azzal a portás kezébe nyomott egy kisfiút. Olyan durván tette, hogy a kisbaba majdnem a földön landolt.
- Miért? - nézett rá értetlenül a portás.
- Elnézést... - itt elkezdte leolvasni a nevét a névtábláról. - kedves Angela. Nem hinném, hogy Önre tartozik. - hangjában érződött a nagyképűség. - De tudja mit? Úgysem ismer, és ezért kivételt teszek.
- Alig várom. - sziszegte Angela. - Kérem mondja.
- Tudja, nem volt betervezve. Csak aztán néhány hétig nem adhattam örökbe, mert a férjem szerette volna megtartani. - mondta, és a szemeit forgatta. - Nos, aztán rájött, hogy a bepelenkáztatás már nem olyan menő, így mindig megkért, hogy büntessem meg. Eleinte vertem, aztán elvettem a játékait, de nem tanult belőlük, így most már végre elhozhattam ezt a kis élősködőt. - az utolsó szónál fiára nézett, és majdhogynem leköpte.
- Rendben, akkor kérem töltse ki ezeket a papírokat, és már mehet is. - azzal a pultra tett egy dossziét, benne legalább 30 papírral. - kérem olvassa át mindet, és amit kér, azt írja alá.
- Mi az, hogy amit kérek? - kérdezte gyanakvóan.
- Például, ha örökbe fogadják, akarja-e látogatni a családot, hogy megnézhesse, hogy alakul az élete. - mondott volna még pár dolgot, de a nő közbe vágott.
- Mindegyik erről szól? - hangjában a türelmetlenkedés tükröződött.
- Nem mindegyik, de hasonlóak. - válaszolt illedelmesen Ang.
- Akkor ezt most rögtön vissza is adnám. Azért hoztam ide, hogy végleg megszabaduljak tőle. Nem érdekel mostmár, hogy mi lesz vele, csak ne kelljen még több pénzt áldoznom rá.
- Pedig nem tűnik szegénynek. - a portás miközben mondta, végig mérte tekintetével a ruháját, és ő magát is.
- Ugye? - csillant fel Amy szemei. - Eredeti olasz, és méghozzá abból is a legjobb. - mondta, és végigsimított citromsárga, feszülős dresszén.
Nos, ha egyiket sem kéri, kérem írja alá ezt a papírt, és már nem kell vele törődnie. - mondta Angela egy kis éllel a hangjában. Ez nem zavarta Amyt, csak aláírta, megbeszéltek pár dolgot, még a kisgyerek összes iratát is ledobta a pultra, és elment. A portás is már vitte volna elfele a kicsit, de utána szóltam:
- Kérem, várjon egy picit. - ő erre csak kíváncsian nézett felém, karjában a kicsi emiatt a hirtelen megfordulástól felnyögött. - Megnézhetném?
- Természetesen. - mondta kedves hangon. A karjaimba vettem, ő pedig felém nézett nagy, csillogó szemekkel. Nagyon aranyos volt, de megint elgondolkodtam, hogy mi lesz ha... Végig gondoltam újra és újra, de csak is őt találtam meg a legtökéletesebbnek. Közben meghúzta néhol a hajam, elbabrált a fülbevalómmal is. Mindegyiket megmosolyogtam, ahogyan Emmett is.

- Mondja, mi kell ahhoz, hogy ez a csoda az enyém legyen? - kérdeztem, és hangomból hallatszódott, mennyire ideges vagyok.

- Nos, elöszőr néhány papírt át kellene néznie, utána itt is kitölthetnek néhány dolgot, viszont holnap, ha minden rendben ment, mint ahogy általában szokott, akkor csak pár személyes adatokat visszahoznak, és már is az Önék. - mosolyogva hallgattam, hogy 1 napon belül az enyém lesz, a kis édeske. Miközben én Őt csodáltam, a nő néhány papírt rakott le elénk. - Ezeket átolvashatják ott. - mutatott egy sarokba, ahol két piros szék, és középen egy asztal állt. - Addig én vigyázok a picire. - mondta, és máris nyúlt érte.

- Persze. - nem volt kedvem odaadni, de muszáj volt. Leültünk, és a kezembe vettem az egyik lapot. Nem tudom mi lehetett rajta, nem igazán érdekelt. Arra gondoltam, hogy hova csinálok neki egy szobát, hogyan fogom berendezni, mire fogom tudni tanítani, ha nagyobb lesz. Gondolkodásomból Emmett zavart meg.

- Föld hívja Roset! Élsz még? - kérdezte, de csak mosolygott.

- Hogy? Mi? - néztem körbe. Ekkor döbbentem rá, hogy hol vagyok. - Ja, igen, persze. De te meg mit mosolyogsz? - kérdeztem kicsit felháborodva.

- Aranyos tudsz lenni, amikor ennyire izgatott vagy valami miatt. - még mindig mosolygott, gyönyörűen.

- Köszi. - mondtam végül. - Nos, mit írnak a papírok?

- Hé! Hát ezért jöttem én? - kérdezte tettetett haraggal.

- Pontosan. - mondtam elégedetten.

- Jaj! Veled aztán nehéz. Szóval, a papírok nem írnak túl sok mindent, csak a baba állapotáról, ami szerencsére jó. A neve pedig Jacob. Tetszik neked ez a név?

- A nevet rád bízom. - igazából imádtam azt a nevet, de nem akartam, hogy mindent én válasszak. - Ha neked tetszik, felőlem maradhat.

- Rendben! - csillant fel a szeme. - Marad ez a név. Szerintem keresve sem találtunk volna jobbat.

- Szerintem sem. - furcsa volt, hogy annyira egy hullámhosszon voltunk a kicsi miatt. Visszamentünk. A papírokat visszaadtuk, és amit lehetett kitöltöttünk. Egy dolgot kértem, hogy had vigyek haza.

- Elnézést, lehetne egy kérésem? - fordult felém Ang.

- Az attól függ. - mondta.

- Szeretném, ha a családom látnák a kis Jacobot.

- Öhm... nincsen még róla kép

- Ó, az nem gond. A picit is szívesen hazaviszem akár most is. - mosolyogtam.

- Igen, az tényleg jó lenne. - mosolygott vissza. - Csak sajnálatos módon még nem lehet. Van Önnek egy olyan mobilja, amin lehet fényképezni?

- Lefotózhatom? - kérdeztem csodálkozva.

- Hát, ha akarja, de ha akarja oda is adhatja.

- Köszönöm. - azzal elkezdtem beállítani a nő kezében a kicsit, hogy látszódjon valami belőle. Végül egy egészen aranyos képet sikerült összehoznom. Ezek után elköszöntünk, és elmentünk haza. Otthon már mindenki az ajtóban várt ránk. Tudták, hogy nem lehet rögtön a miénk, mégis érdeklődve néztek felénk. A képet végig mutogattam mindenkinek. Alice és Bella azt mondták, hogy aranyos, míg Edward csak rámosolygott. Jasper megdicsérte a szerencsémet, és biztatott, hogy jó anya leszek, viszont eléggé ijesztő volt, hogy Emmett-tel egymás felé sem néztek. Nem értettem, hogy miért olyanok.

Másnap:

Alice szemszöge:

Áramszünet volt, így elkéstünk az iskolából. Nem gondoltam volna, hogy vámpírként is ennyire bénák tudunk lenni. Az első órám Bellával volt közösen, és Emmettel, de ő és Rose nem voltak bent. Elmentek a kicsiért. Mikor Bellssel beértünk, úgy tettünk mint akik nagyon zihálnak, és magamban megdicsértem magunkat, mert mindenki rögtön bevette.

- Elnézést, a késésért. - ziháltuk.

- Ó, a Cullen gyerekek. - mondta szemrehányóan Mrs. Coup. - Üljenek le gyorsan. - szólt ránk, majd folytatta az anyagot. Sajnos, valakik úgy döntöttek, hogy nem akarnak a társaik mellett ülni, így a mi helyünket foglalták el. Mivel nem akartunk balhét a tanárral, így inkább szabad helyeket kerestünk. 2 ilyen hely volt. Amikor megláttuk, rögtön intettünk az elfoglalóknak, hogy értjük miért csinálták ezt. Ők csak egy köszönömet biccentettek. Az egyik hely, Bill mellett volt. Már tudtam, hogy én oda ülök, de azért Bellának még így sem volt könnyű dolga. A másik helyen Maya mellé lehetett ülni. Láttam Bellán, hogy nagyon meggondolja, hogy hol a jobb, de nem adtam sok választási lehetőséget, rögtön leültem Bill mellé, ő pedig szomorúan elballagott Maya felé. Az órán nem tudtam koncentrálni. Azon járt az eszem, hogyan kéne leszidnom Billt, és rávenni, hogy hagyja békén Bellát. Végül odasúgtam neki.

- Miért kellett azt csináld pár napja? - kérdeztem szemrehányóan.

- Mit miért kellett tennem?

- tudod te azt nagyon is jól! - mondtam, és egy kicsit fel voltam háborodva.

- A szívlopósra gondolsz? - nem nézett a szemembe.

- Mi másra? - megint flegmán kezdtem el vele beszélni. Ez számomra nagyon furcsa volt, nem szoktam ilyen lenni, de most ő mégis kihozta belőlem.

- Én csak az igazat mondtam. - akkorra felém fordult. Dühös volt, és a szeme fekete.

- Nem félsz tőlünk? - hangom átváltott a fenyegetésre.

- Ezt már egyszer el lett játszva velem, és nem hiszem el még egyszer, hogy mindig félnem kell, mert aki mindig félve ember az csak fél ember. - mondta nyugodtan.

- Ezt hogy érted? - csodálkoztam.

- Amikor az a Bellás történt, tényleg nagyon ki voltam akadva, amikor nem akart velem járni. Nem értettem, hogy miért csinálta azt velem, viszont bántani nem akartam. Inkább abban bíztam, hogy amellett lesz, aki mellett szeretne lenni.

- Mégis akkor miért bántottad? - kezdtem gyanakvó lenni, de még mindig nem értettem.

- Akkoriban volt egy osztálytársunk Adam. Mindenki félt tőle, ezért próbáltak nagyon sokan a barátai lenni.

- Hogy ne bántsa őket, ez világos. - mondtam mindentudóan.

- Nos, engem nagyon nem érdekelt, hogy bánt-e vagy sem, de amikor odajutottunk, hogy meg akart egy este verni, beijedtem.

- Miért?

- Mert addig mindig csak távolról láttam, addig nem is volt félelmetes. De amikor velem szemben állt, észrevettem, hogy legalább 2szer nagyobb, mint én. - mondta, és mint aki még most is fél tőle, elkezdett remegni. Kezdett bűntudatom lenni, hogy a múltkor is milyen gonoszak voltunk vele kapcsolatban.

- Utána? - kérdeztem szomorúan.

- Utána? Utána megállapodtunk, hogy meg verem Bellát, mert őt is visszautasította.

- És te megtetted. - lenéztem a padlóra. Akkorra már én sem akartam a szemébe nézni. - Ha ezt elmondtad volna Bellsnek, most nem kellett volna, hogy olyan szituációba kerülj.

- Nem lett volna értelme elmondanom. - csodálkozva pislantottam felé. - Most megint meg fogsz utálni, de amikor megvertem, megkönnyebbültem. Jól esett, mert azt érezte, amit én is éreztem. - itt tényleg kezdett felmenni bennem a pumpa. - Adam rádöbbentett arra, hogyha valamilyen fájdalmat kapok, azt adjam vissza, mert akkor jobban leszek. Azóta is nagyon jó cimborák vagyunk.

- Ezt tényleg nem hiszem el. - hangom, bár suttogtam, hallatszódott, a düh, és a megvetés. - Te hogy lehetsz ennyire bunkó? Ennyire egy seggfej? Esküszöm, még valahogy meg fogsz fizetni azért, amit anno csináltál Bellával. Nem menekülsz. - mondtam gyilkos hangon. Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő, mert miután kimondtam, egy perc se telt el, kicsöngettek. A szünetben mindent elmondtam Bellsnek.

- Hihetetlen nem? Csak azért vert meg, mert megfenyegették. Ha igazán szeretett volna, akkor nem csinálta volna azt, amit csinált.

- Nem. Én meg tudom érteni, de hogy utána jól is esett neki, na ezt már nehezebb. - látszott rajta, hogy valamin nagyon elgondolkozik.

- Mi az, hogy megérted? És min gondolkodsz ennyire? - kérdeztem felháborodottan.

- Nos, azon gondolkodom, ami miatt megértem, de mondom, hogy csak az elejét. - kíváncsian néztem felé. Sóhajtott, majd folytatta. - Egyszer engem is rávett valamire Adam.

- Mire? - hangomból elszállt a düh, és már nem is voltam az.

- El kellett lopnom a naplót, meg a dolgozatait, hogy a jegyei jobbak legyenek, és a többi. Nos ennyi lett volna.

- Értem. - ekkor abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert megcsörrent a telefonom. - Haló?

- Alice! - egy ismerős hangot hallottam.

- Emmett?

- Igen! - nagyon ideges volt a hangja.

- Mi a baj? - addigra odaértünk a többiekhez. Mindenki a beszélgetésünkre figyelt.

- Nem láttátok Roset? - hangja néha megbicsaklott a sírás küszöbén állt.

- Nem, de miért? - kérdeztem már-már hisztérikusan.

- Az árvaház felgyulladt, és nem találják a kis Jacobot, pedig a többiek előkerültek. - nagyon küszködött, hogy ne sírjon. - Utána fogta magát, és elfutott. Nem találom sehol! - kétségbe volt esve.

- Mikor történt?- megpróbáltam határozott maradni, de nem jártam sok sikerrel, a hangom el-elakadt.

- 20 perce körülbelül.

- Figyelj, hamarosan ott leszek. - a többiekre néztem, akik csak intettek, hogy ők is megkeresik a testvérüket. - Vagyis, ott leszünk, nem hagyunk cserben, ne aggódj! - azzal kinyomtam a telefont.

4. fejezet - A harc

Sziasztok! Hát meghoztam, most viszonylag gyors a frisst. Remélem tetszeni fog, bár ez sem lett olyan hosszú, na de most jön a szünet, és megpróbálok elegendő hosszúságút írni - ami nem csak ilyenekből áll: jfirhetfr. Jó olvasást, puszi: Kittikef

4. fejezet - A harc

- De én most tényleg nem értelek. - mondta Jasper.
- Tudod jól, és tudtad jól amikor hozzám jöttél, hogy pattogós típus vagyok! - kiabáltam vele.
- Igen, éppen ezért vettelek el. - próbált átölelni, de ellöktem.
- És ezért is fogsz elhagyni? - vontam kérdőre, és már az egész arcom könnyben úszott. Letöröltem egy papírzsepivel, de helyére hamar újjak kerültek.
- Miket beszélsz? - nézett rám aggódóan. - Miről beszélsz, én az életben, soha nem hagynálak el! - mondta keményen. Odajött hozzám, és megfogta a két vállamat. Erőltette, hogy a szemébe nézzek. - Ilyen ne jusson eszedbe. mondd el, hogy mi a bajod, és megbeszéljük, de nem akarom, hogy ilyen marhaság az eszedbe jusson. - Szem ijedtséget, tükrözött, mégis nézése inkább dühös volt.
- Amikor még beszéltünk az étterem előtt, és elkezdtem ugrálni. - suttogtam.
- Igen? - kérdezte kíváncsian.
- Lefogtál, és ez nagyon megijesztett, arról nem is beszélve, hogy megaláztál a többiek előtt.
- Én.. nem akartalak. - mondta szomorúan. - Ne haragudj! - azzal át is ölelt. Éreztem, hogy meglágyul a szívem, és azért át is öleltem. Úgy álltunk vagy egy fél percig, majd megcsókolt. Nagyon szeretttem, amikor így ki tudott engesztelni engem, de úgy gondoltam, kicsit még szórakozok vele, ami lényegében igaz is volt.
- De remélem tudod, hogy akkor is gyűlöllek téged. - mondtam, és haragos képet vágtam.
- Miért? - kérdezte aggódva.
- Mert amikor utállak, akkor is csak te tudsz úgy hozzám szólni, hogy rögtön megbocsássak. - mosolyogtam el magam.
- Igen, emiatt én is utállak téged. - mondta, és ő is csak mosolygott végre, OLyan gyönyörűen, és édesen. - Én sem szeretem, hogy ha összevagyok veszve veled, te úgy tudsz megérinteni, hogyí az az előtti gyűlöletemet egy perc alatt elfelejtsem.
- Csak is te ismersz engem annyira, hogy tudd, mikor kell mit mondani, és ez rossz.
- Te is ki szoktál hozni a sodromból kislány, de amikor eszembe jut mennyire szükségem van rád, minden megváltozik. - mondta, majd gyengéden megcsókolt. Talán tovább is folytattuk volna, de ekkor olyan halk motoszkálást hallottunk az ajtó előtt, hogy mi is csak véletlenül hallottuk meg. Nem kellett sok, hogy rájöjjünk Emmett az. Az én édesem, felém nézett, amiből rögtön megértettem, hogy át akarja ejteni. Arra gondoltam, hogy: "Szegény Emmett, jól megszívja mostanában. Tényleg, vajon készülődik az előadására? Majd megkérdezem, ha még szóba áll velem. " Úgy tettünk, mint akik nagyon jól elvannak, és semmit sem sejtenek. Az ajtó közelébe vetettük magunkat, majd megcsókoltam Jaspert. Ő amikor abbahagyta, hogy Emmett még véletlenül se hallja meg, hogy a kilincshez nyúl, azt mondta nekem, hogy szeretlek. ÉN is mondtam, és a fényképezőgépért nyúltam.Az ajtó elé álltam, amit az én lovagom kinyitott, majd felüvöltött, hogy meglepetés. Az ajtóban Emi volt egy kamerával a kezében. Amint meglátott, rögtön hátra esett, így a lehajolt helyzetéből, seggen volt, amikor a fotót csináltam.
- MEGLEPETÉS!! - mondta Jazzi, és nevetett. Emmett először csak értetlenül ült, majd dühösen felpattant.
- Ezt mégis miért csináltátok? - közben dühös láng gyúlt a szemében.
- Miért, te mire készültél? - kérdezte a férjem, de mostanra már ő sem mosolygott. Kezdtem megijedni.
- De neked ehhez semmi jogod nem volt! - próbált hárítani a család medvéje.
- Mintha amire te készültél volna, lett volna, mi? - miközben mondta, végigmérte ellenfelét. Ismerte mindenki ezt a nézését. Küzdeni akart és nem akarta visszafogni magát. Reméltem, hogy Emmett okosabb lesz, hiszen már látta harcolás közben, de tévedtem. Amint megértette testvére mire készül, harcias csillogás derült fel a szemében.
- Ha harc, hát legyen harc, öcsi. - gyilkos mosolyra húzta a száját. Szólni akartam, de addigra már kiértek a ház elé. Féltem, és féltettem egyszerre. Féltem, hogy annyira bedühödnek, hogy tényleg komoly baja esik az egyiknek, de ha nem, akkor valaki másnak esik baja. Ebből kifolyólag féltettem mindenkit, főleg a kis Nessit. Szegényt, ha egy támadás megtalálná, jutott eszembe, és itt elfogott a jeges rémület. - Talán meg is halhat! Lesuhantam. Még nem kezdődött el semmi. Felmérték egymást. Rögtön tudtam, ez lesz az utolsó pillanat, ha még valamit akarok csinálni. Odamentem Jasperhez. Nem vett észre, ezért hozzászóltam.
- Figyelj, ne csinálj hülyeséget. - mondtam, de a félelem, és az aggodalom miatt elcsuklott a hangom. Ő rám se hederített.
- Kérlek. - tettem hozzá, és megfogtam a karját. Ő felém nézett, de a tekintetén eluralkodott a gyűlölet, és a harcolási szenvedély. - Felfogtad te, hogy mire készülsz? - ordítottam rá. - Mindenki tudja, hogy te erősebb vagy! Nem kellene ezt csinálnod, vagy megakarod ölni a testvéredet? - erre megingott, de végül ezt is legyőzte.
- Kérlek. - suttogta gyilkos hangon. - Kérlek menj el. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. - Erre megint rám került egy idegességi fok. Nem akartam hinni a fülemnek. Ezt a Jaspert én már nem ismertem, nem az volt, aki mindig is. Ekkor ránéztem könyörgő szemmel Emmett felé, de ő rám sem hederített. Amikor találkozott a tekintetünk, ő csak nemet intett. Nem tehettem mást, elkezdtem kiabálni segítségért.
- Rose, Bella, valaki, jöjjön ki! - ordítottam. Kezeim között, amik még mindig Jasper karját fonták át, éreztem, ahogy az izmai férjemnek megfeszülnek. Ki akarta tépni a karját, de tartottam. Végül mindenki aki még nem volt jelen, kijött. Rose megértette mit kell tennie, és Emmett felé indult. Láttam az aggodalmat a szemében, és amikor elkezdtek beszélni, hallottam még a hangjában is.
- Emmett, ne tedd ezt. - mondta.
- Mégis miért ne! - pirított rá Em. - Ha nem teszem meg, az a becsületembe fog kerülni.
- Ne gondolj mindig csak magadra! - ordított rá Rose. - Ha ti megőrültök, minden elfajulhat! Bárkinek baja eshet!
- Akkor menjetek el, és hagyjatok kettesben vele.- hangjában tisztán hallatszódott a harag, és az egoistaság. - Hidd el, amikor visszajöttök, ilyen gond többet nem lesz. Vele pedig pláne ne lesz gond. - mondta, és a végét kihangsúlyozta, miközben Jasper felé mutatott. Ha ember lettem volna, biztos kirázott volna a hideg. Ahogy Roset láttam, a szeme kitárult, és a félelem minden porcikáját átjárta. megpróbáltam még én is szólni pár szót, hogy nyugodtan maradjanak, de nem sikerült, mert mind a két fiú elindult egymás felé. Jasper, ha nem tépte volna ki nagy erővel karját a kezeim közül, akkor lehet, én is a harcban kellős közepén találtam volna magam. Elvesztettem az egyensúlyom, de nem sokáig. Amikor a fiúk felé néztem, nem láttam mást, minthogy Jasper megfogja Emmett karját, és egy mozdulattal az erdőbe dobta. A földön 2-szer bukfencezett, majd egyet a levegőben is pördült, és végül nagy robajjal célba ért. Ezalatt Japsert megpróbálta lefogni Edward, és Carlisne, de nem jártak sok sikerrel, mert sikerült elmenekülnie a karok előtt. Emmett sem időzött sokat a földön, rögtön felpattant, szemében harci vágy tüze lobogott. Ekkor egy szobában találtam magam. Látomásom volt. Rose volt előttem, egy asztalnál ült, és sírt. Egy kép előtt volt, amin Emmett fényképét véltem felfedezni gyászkeretben. Rose csak sírt, és a fotót simogatta. Hirtelen egy kisbaba hangját hallottam, ahogy gügyög. Ez a hang hamar szívszorító rívásba váltott. Rosalienak több sem kellett, felpattant, és a hang irányába ment. Ekkor láttam meg az arcát. Fájdalmas volt, és elnyűtt. Vadászni legalább 1 hete nem volt. Követtem, és egy gyerekszobába értünk. Közepén egy bölcső volt, minden hang forrása. Rose kivett belőle egy kisbabát, valószínűleg fiú volt, mert kék és fekete volt minden. Halkan elkezdett hozzá beszélni.
- Jaj, édes kicsikém. - kezdte, de hangja néha elcsuklott. - Milyen jó lenne, ha itt lenne apád is. Biztos nagyon szeretne, és mindig veled játszana. - nevetett fel keserűen. - de ne aggódj, hamarosan minden megoldódik. Aki megölte apádat, nem sokára követheti, és akkor megnyugodhatunk. - felkuncogott. De nem akárhogy, hanem mint egy őrült. Hirtelen újra láttam az erdőt és a verekedő fiúkat. Feléjük akartam menni, de meg sem tudtam moccanni, mert egy újabb látomásom lett. Megint Rosaliet láttam, hosszú barna kabátban, amint egy üzletből jön ki. Kezében gyerektápot tartott. Nem nézett semerre, csak ment, amikor nekiütközött valakinek. Az illetőnek fájdalmas volt a nézése, és sajnálkozó. Nem kellett sok, és felismertem, hogy az Jasper.
- Sajnálom. - mondta halkan.
- Ugyan mit? - kérdezte Rose. - Azt, hogy megölted Emit, azt, hogy miattad a fiamnak egyedül kell felnőnie? Ne tán azt, hogy...- nem folytatta, csak gondosan letette egy közeli padra a csomagját. Jasper türelmesen várt, de nem tette jól, mert Rose megfordult, és támadni kezdett. Jasper először fel sme fogta, hogy mi történt vele, csak várta, hogy földet érjen. Még le sem ért teljesen, Rose mégegyet ütött. Jasper nem tett semmit. Várt. Várta, hogy abbamaradjon minden. Ekkor vettem észre, hogy én is ott vagyok. Nem csinálok mást, mint csak figyelek. Úgy álltam ott, mint aki ott sincs. Visszafordultam, és láttam, amint Rose beleharap Jasperbe, többször is. A következő pillanatban, Rose egy ház oldalának csapódott. Én löktem oda. Hozzá suhantam, és elkezdtem azt csinálni vele, amit ő tett Jazzivel. Férjem megpróbált leállítani, de nem sikerült neki. Csak akkor hagytam abba, amikor Rose meghalt. Ott álltam a tetemei fölött, és csak figyeltem a hulla hulláját. Ekkor megszakadt a kép, és én megint a jelenben voltam. Addig is a sírás kerülgetett, de utána, minden kijött belőlem. Rose oda akart jönni hozzám, de mielőtt még megnyugtathatott volna, elüvöltöttem magam.
- HAGYJÁTOK ABBA! - ordítottam keservesen. - EMMETT, MEG FOGSZ HALNI, ÉS NEM CSAK TE, HANEM ROSE IS MEGHAL!.
- Ugyanmár, ezt honnan veszed? - kérdezte Rose, megdöbbenten, és lesokkolva.
- Láttam! - mondtam és letérdeltem, hogy még kisebb legyek. Nem akartam ott lenni. Mikor felnéztem, a fiúk már nem harcoltak, csak néztek felém.
- Mit láttál? - kérdezte félve Emmett. Mindent elmondtam, bár kicsit nehezen. Nem igazán tudtam megemészteni amit láttam. Mikor befejeztem, a két fiúra néztem. Emmett inkább félt, míg Jasper le volt sokkolva a hallottaktól. Nagy, mély, feszült csönd keletkezett, amit Rose tört meg.
- Akkor ugye, most már abbahagyjátok a harcolást, igaz? - kérdezte és a két fiúra bámult. Ők először egymás felé néztek, majd bólintottak.
- Na, akkor örülni kell. - mondta, és mosolyra húzta a száját. Mindenki idiótán nézett rá. Én sem igazán értettem, mire gondolhat, hiszen nem rég, még életre-halálra menő küzdelem volt, és nem rég mondtam el, hogy meg fog halni. Ekkor végre elárulta, hogy mit akar ebből kihozni.
- Ne legyetek ilyen idióták! - pirított ránk Rosalie.
- Nem igazán értelek Cica. - mondta értetlenkedve Emmett.
- Hiszen lesz egy kisfiunk! - mondta és a szeme csak úgy csillogott a boldogságtól. Mindenkinek leesett, és mosolyra húztuk a szánk.
- Ez igaz. - mondta Bella. - Na, de akkor lesz egy játszótársa a kis Nessinek.
- Pontosan, és hogy minél hamarabb legyen egy játszótársa, készülődj Emi maci, megyünk az árvaházba. - azzal már be is ment készülődni, és ezt azóta sem tudom, hogy csinálta, de mikor Emire akartam nézni, már ő sem állt otthanem Rose keze között vergődött , pedig nem telt el több, mint egy másodperc!!

Kérlek, komizzatok!! Please :)

3. fejezet- A találkozás

Sziasztok, sajnálom, hogy már rég volt friss, de nem ülhettem gép elé. Remélem tetszeni fog, és megéri, hogy kifejezzétek, mit éreztek ezek után. ( Ja, és ilyenkor jön az a szöveg, hogy: "de ha rosszat mersz írni, neked annyi!!" XD Jó olvasást!

Alice szemszöge:

Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó, és Rosék jöttek be. Mentem feléjük, amikor felfigyeltem egy szörnyű zajra fölülről, és láttam, hogy már a jövevények is arra mentek. Nekem sem kellett több, így követtem őket. Mikor felértem Rosenak ki volt kerekedve a szeme, és Jasper is csak csodálkozva figyelte az odabent történteket. Közéjük furakodtam, és ekkor vettem észre, hogy Bella és Edward veszekednek. Körülöttük fel volt forgatva a szoba, és ami lehetett, darabokra is tört. Nem is sejtettem, hogy min cirkuszolnak.
- Miért kell, hogy ekkora gyerek legyél? - kiáltotta Bella.
- Még hogy én? - védekezett Edward. - És te?
- Téged kértelek meg rá, hogy amíg egy picit elmegyek, addig te... - és itt leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy két felnőtt ember, ilyen miatt veszekedhetnek, méghozzá nem is kicsit.- kicseréled a pelenkáját.
- Hogyan? - kérdezte hitetlenkedve Rose. - Ti komolyan ilyen kis apróságon tudtok veszekedni?
- Miért, nem lehet? - vonta meg a vállát az apa.
- De... azért ez egy kicsit magas. Két felnőtt ember, akik bevállaltak egy gyereket, ilyen hülyeségen veszekednek. Nem hittem volna, hogy ti elyen helyzetbe valaha is kerültök.
- Igen, de soha nem csinálja meg azt amit kérek! - ordították szinte egyszerre. Olyan hangosak lettek, hogy mindenki megijedt, és ezt természetesen a kisbaba is hallotta, és felsírt. Ekkor valahonnan mögöttem feltűnt Emmett.
- Miért sír a kicsi? - kérdezte meglepetten.
- Azért mert Belláék megijesztették őt. - mondtam neki kicsit gúnyosan.
- Értem, és miért ijesztetették meg őt?
- Veszekedtek, és egyszer egyszerre felkiáltottak, aminek hallhatod az eredményét.
- Aha. De miért nem hagyja abba az a szegény kis teremtés? - kérdezte, mert a sírás tényleg nem maradt el. Ekkor odament a kiságyhoz, amit még útközben vettünk, és kivette belőle a kislányt, aki erre egy kicsit megszeppent, de utána tovább sírt. Em ekkor jó magasra dobta, majd elkapta. Amikor a kislány visszaért a karjaiba, még egy kevés időt sem várt, újra feldobta. Ekkor már hatalmas kacajok jöttek sírás helyett a szájából. Nagyon édesek voltak, mintha csak egymásnak lettek volna játék terén teremtve. A kislány mosolya mindenki arcára jókedvet csalt. Még néztük egy darabig, aztán Edward átvette a picit, és ahogy megígérte kicserélte a pelenkáját. Én jobbnak láttam, ha elmegyek, így kiverekedtem magam a tömegen, és a szobám felé vettem az irányt.

Másnap a suliban:

Az órák jól teltek. Kivétel a matek, mert ott megint hallhattuk ahogy Maya a terveit szövögeti Bella ellen. Szegény lány pedig még csak megse védhette magát, hisz azon a napon nem volt ott. Edwarddal elmentek elintézni a gyerek papírjait, és nevét. Egész nap azon gondolkodtam, hogy mit fognak adni, hisz amikor elindultak, még nem is tudták. Nagyon elgondolkodhattam, mert Jasper ébresztett fel a gondolkodásomból.
- Hé, még ezen a világon vagy? - kérdezte mosolyogva.
- Mi? MIért? Mi történt? - Közben egy kicsit lóbáltam a fejemet, hogy tudjak koncentrálni.
- Semmi, csak ebédszünet van. Mennünk kéne, a többiek már várnak.
- De nincs kedvem. - pufogtam.
- A családnak elég 2 gyerek is, nem kell még egy. A másik pedig azt hittem, tudni akarod, hogy mi a poronty neve.
- Honnan tudod? - kérdeztem, és nagyon gyorsan felálltam.
- Háááát..... - gondolkodott.
- Mondjad már meg! - kiabáltam vele.
- Jó, jó, jó. itt vannak Belláék, de siess, mert hamarosan mennek haza. - azzal már ment is ki a teremből. Amint eljutott az agyamig amit mondott, rohantam utána - persze csak emberi tempóban.
- Sziasztok! - köszöntek Edwadék.
- Mondjátok már meg! - ugrottam eléjük.
- Mégis mit? - kérdezte Bells.
- Hát a nevét, mi mást! - mondtam kicsit fenyegetően.
- Ja, hogy azt! - mondta, Ed. - Renesme.
- Hogy mi? - kérdezte Emi.
- Renesme. - ismételte meg Bella, kicsit hangosabban.
- Hogyhogy? - kérdeztem. - Miért ez lett a neve?
- Amikor megkérdezték, ez a név ugrott be legelőször. - mondta a hugicám.
- Na, az jó. És az újdonsült apa, ehhez mit szólt? - kérdezte Rose, és egy mosolyt próbált az arcára erőltetni. Nem bírtam nézni, hogy még mindig fáj neki, így inkább a szülők felé tettem a nézetem.
- Neki bármi tetszett, ha nekem is. Pedig még le is teszteltem. Olyan neveket kezdtem sorolni, mint például: Keresztély, Keve, meg ilyenek, de egyikre sem mozdult meg még egy picit sem. Idegesítő volt. - nyafogott Bella.
- Jó, de ez hogy ugrott be?
- Igazából, nem is tudom a szüleimre gondoltam, hogy ők milyen nevet adnának, aztán valahogy elkezdtem mondani magamban összekombinálva őket, és amikor megkérdezte a nő, - mert nő volt, - akkor minden gondolkodás nélkül kimondtam.
- Na, ez is egy érdekes történet. - mondta Jasper. Mindenki nagyon örült, és még beszélgettünk volna sokáig, de megjelent előttünk Suzy.
- Sziasztok! Remélem örültök, most nagyon le van törve a bátyám, mert nem jötettek el, pedig nagyon beleélte magát.- mondta dühösen, majd meglágyult. - De persze én nem haragszom, és miatta sem, mert mindenen kikészül. Pár nap, és jobban lesz.
- Tényleg! - mondtam. - Nagyon sajnáljuk, de örülök, hogy nem haragszotok.
- Ugyan. Amúgy, én még nem ismerek mindenkit. Suzy a nevem. - mosolygott.
- Én Alice vagyok, ők itt a testvéreim Emi, és Ed, Ők ikrek Rose, és Jazzy, ő pedig Bella. - hadartam.
- Értem. - mondta mosolyogva. Ekkor vettem észre, hogy milyen szépen van összeállítva a ruhatára.
- Ruhatanácsadóhoz jársz? - kérdeztem, mire ő bambán nézett.
- Miért? - kérdezte.
- Mert túlságosan jól van összeállítva a ruhatárad.
- Ja, nem. Ezt én állítottam össze, de ha mondjuk olyan ruháim lennének mint neked, jobban elereszthetném a fantáziámat. - mondta szomorúan.
- Szeretsz vásárolni? - kérdeztem felcsillanó szemekkel.
- Ki nem? - kérdezte, mintha most mondtam volna a legnagyobb marhaságot.
- Sajnos, a családomból nagyon sokan.
- Hé! - szólt közbe Rose. - Én szeretek!
- Azt mondtam, hogy sokan. - válaszoltam vissza. - És akkor mikor értek rá legközelebb?
- Ma este. - mondta, majd folytatta. - És emiatt is jöttem. Van egy olyan ötletem, hogy este elmehetnénk vacsorázni.
- Ok. - mondtam, és rögtön felcsillant a szemem.
- Jáj! - mondta boldogan. - Már alig várom! - azzal már ott sem volt. Nagyon boldog voltam, és már fordultam is a többiek felé, hogy meglássam a reakciókat. Edward semleges volt, Bella értetlenül nézett rám, Emmett ugrándozott, és nagyon izgatott, Rose pedig próbálta lenyugtatni, de nem sikerült, így végül egy jó nagy tockost nyomott rá. Jasper pedig egyszerűen csak átölelt, és a fülembe súgta:
- Ez mind szép és jó, de mikor is kellene találkoznunk? - ekkor leesett, kitéptem magam Jazz karjaiból, és mentem Suzy után. Nem kellett sok, és meg is találtam. Andyvel készültek elmenni - gondolom munkába, - de mikor utánuk kiáltottam megálltak. Suzy mosolyogva megvárta míg odaérek, de Andy inkább elment, úgy, hogy vissza sem nézett.
- Mi a baj?
- Semmi. - felmutattam az ujjamat, hogy adjon egy percet, hogy "kilihegjem" magam.- Elfelejtetted megemlíteni, hogy mégis mikortól értek rá?
- Ja, tényleg! - csapott a homlokára. - Mondjuk este 6-tól ráértek?
- Persze,és hol találkozzunk?
- Hát... Nektek hol lenne a legideálisabb?
- Hol akartok vacsorázni?
- Öhm... Tudom, ti nem ilyen helyekre szoktatok járni, de mondjuk mehetnénk a Rákba.
- persze, nem gond, dehát az Forks egyik legmenőbb étterme.
- Akkor ott találkozunk, szia!
- Hali!


Este, a találka előtt:

Nagyon izgultam. Nagyon vártam, hogy elinduljunk, és jobban megismerjem Suzy-t és Andy-t. Egy gond volt az egésszel. A fiúk kiharcolták maguknak, hogy összeállíthassák a ruháikat. Botrányos volt, úgyhogy sokat kellett dolgozzak, mire a tökéletes öltözéküket összeállottam. Bár vámpírok voltunk, majdnem elkéstünk, de szerencsére ismertem egy rövidebb utat. Mikor odaértünk, még nem voltak ott Andyék, így elfoglaltuk a lefoglalt helyünket. Az étterem csodás volt. Minden tiszta, és rendezett. Igaz nem volt túl sok lámpa, de ami volt, az is eleget adott, mellette úgyis még ott voltak az asztalon a gyertyák. Alighogy hogy leültünk, rögtön ott volt az egyik pincér, és adta az étlapokat. Már maga a külseje is fantasztikus volt, a fedele bíbor színű volt, ugyanolyan, mint az abroszok, és rajta az étlap felirat, egy fekete csíkban, arany betűkkel lett leírva. Amikor belenéztem, majdnem leesett a szám, de nem csak nekem. Ránéztem Edwardra, akinek a szeme majd kiugrott a helyéről. Az ételek neveit is már nehéz volt kiolvasni, és melletük a képek, hát azok sem maradtak volna alúl, ha nem undorodtam volna a földíztől. Mondtuk, a pincérnek, hogy ne várjon, mert még meg is várjuk a többieket, mire ő csak biccentett, és elment. Odafordultam Bellához, és elkezdtünk beszélgetni.
- Hát nem csodás ez az étterem? - kérdeztem, és közben végig ott volt rajtam a mosoly.
- De, és én szeretem is ezt a helyet. - mondta, és körbenézett.
- Mikor voltatok itt?
- Még nagyon régen, csak átutazóban voltunk, és már rég jöttünk, ezért már farkaséhesek voltunk. Eleinte azt is néztük, hogy milyen drága egy étterem, aztán amikor rég nem volt egy sem, apám kijelentette, hogy a következő akármilyen drága is, bemegyünk. - imitálta az apja hangját közben, amitől elnevettem magam, a többiek pedig vagy elmosolyodtak, vagy egy kicsit felkuncogtak. - Úgyhogy, ez volt az első, ami az utunkba jött, így itt kötöttünk ki. Nem hinném, hogy mondanom kell, de rettentően dühös volt Charlie, mikor meglátta az árakat.
- Miért volt dühös? - kérdeztem értetlenkedve.
- Azért, mert megígért, hogy akármilyen drága is egy hely, ott eszünk. Nos, az volt a legdrágább hely addigi utunk során, és nem messze, ha még nem ment tönkre, ott volt egy másik kis étterem, ami 4-ed annyiba került. Végül mikor megebédeltünk, nem volt haragos.
- Ez nagyon jó történet. - mondtam.
- Az, de itt vannak. - mondta Jazzy, és Suzyék felé intett.
- Sziasztok! köszönt Suzy, és Andy is így tett.
- Sziasztok! - válaszoltuk illendően, de Em, itt is másképp és nagyobb hangerővel köszönt, mint mindig,. - Helló! mondta.
Suzyék hamar leültek, majd amint kiválasztotta mindenki, hogy mit akar "enni", hívtuk a pincért, aki gyorsan írogatta, hogy kinek mi kell. Mikor megkaptuk az ételeket, tőlünk mindenki úgy tett mint akinek ízlene, pedig rosszabb volt mint a föld. Emmett, és Jasper egy idő után versenyezni kezdett, ami szerencsére nem volt annyira feltűnő. Később becsatlakoztatták Andyt is. Szegény srácot sajnáltam, mert éppen a "kieszikgyorsabban" című versenyt indítottak. Végül is Emmett nyert, de csak egy gondolattal. A vacsorát mi fizettük ki, hiába kérték, hogy ne, vagy legalább a sajátjukat, nem engedtük. Miután ott hagytuk a pénzt, még beszélgettünk.
- Tényleg, a hátvégén is ráérünk, nem akartok lemenni egy strandra? Vagy egyet kirándulni a hegyekben?
- De, az nagyon jó lenne! - mondtam, és olyannyira örültem, hogy egy kicsit ugráltam is. Ekkor hátulról két kéz fogott le. Jasper volt az.
- Kicsit nyugodj le.
- Bocsi. - mondtam, és már csak álltam, mit egy cövek. Hamar megbeszéltük a hétvégét, és mentünk haza. Amikor hazaértünk, se szó, se beszéd, felmentem a szobánkba, és befeküdtem az ágyra. Éreztem, hogya többiek csodálkozva néznek rám, de nem érdekel, szörnyen meg voltam bántva, és csak magányra vágytam. Lentről hallottam, ahogy még beszélgetnek:
- Mi történt? - hallottam Rose hangját, enyhe aggodalommal.
- Te csináltál valamit? - kérdezte Bella valószínűleg Jasperhez, mert ő válaszolt.
- Nem tudom. Mindjárt jövök megnézem. - mondta, és hallottam, ahogy suhan felfelé. Akkor már csak az kellett. Nem akartam senkivel sem beszélni, főleg nem vele. Ekkor belépett az ajtón, amit utána gondosan be is csukott kulccsal. Odajött az ágyhoz, ahol én háttal feküdtem neki. Megfogta a vállam, és elkezdte simogatni.
- Mi a baj? - kérdezte, gyönyörű, selymes hangon. Itt már nem tudtam visszatartani, srni kezdtem.
- htehk...- motyogtam.
- Nem értelek. Mondd már, hogy mi a bajod. - eddigre már feszült volt.
- TE, TE IDIÓTA! - üvöltöttem rá. Ő csak bambán nézett. Nem értett semmit.
- Most miért?
- Az, hogy egész vacsora alatt meg sem szólalsz, ok, nem érdekel. Az, hogy te elkezdesz vendégek előtt versenyezni, azt is lenyelem. Viszont amit utána csináltál, az már sok volt Jasper, utállak. - üvöltöttem sírva, és lelöktem. Leesett a földre, én pedig egy kicsit előre dőltem, így néhány könnycsepp ráesett. Amint visszanyertem egyensúlyomat, visszafordultam, és elfeküdtem újra. Rázkódni kezdtem a sírástól. Újra odament hozzám. Közben hallottam, hogy ettől az ordítozástól Nessi sírni kezdett. Sajnáltam, de abban a pillanatban, nem én voltam, én magam.
- Én sajnálom akármit is csináltam, csak mondd el, hogy mit, és nem csinálom újra.
- Amit csináltál azt jelzi, hogy nem szeretsz, mert többnyire olyan vagyok. - mondtam remegő hangon. Ezek után...

Sajnálom, hogy ilyen rövid lett, de azért remélem tetszeni fog, és komiztok!

Ne lopjál köcsögkancsó!!

Kedves írótársaim!

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a történeteket!


Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szóról-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts, hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük: Alice és Ivi

Blogger díj

Szabályok:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!


2.Én ezt egyszerre 3 embertől is kaptam, így köszönöm: Chinty-nek, Bella-nak, és Lina-nak!
3. Kedvenc:


íróm: Böszörményi Gyula
könyvem: 9...8...7..., 6....5...4..., 3...2...1..., és ha lesz: ...0
ételed: rántott csirkecomb sültkrumplival
italod: bármi, csak finom legyen
színed: neonzöld fekete hátérrel, de különkülön is, neonszínek
énekesed: Fekete Dávid, NeYo, stb...
énekesnőd: Beyoncé, Leona Lewis, Avril Lavigne, Rihanna, stb...
együttesed: Muse, Children of Distance ( CoD), The Grenma, Gritz, Oceana, Van Canto, AFI
Dj-m: nincs
színészed: Ashley Green, Jackson Rathbone, Taylor Lautner, Pokornyi Lia, Rudolf Péter, Kálloyi Molnár Péter, Szabó Győző
mozifilmed: Twilight, New moon, Alice in Wonderland, A hercegnő és a béka
sorozatod: Gyilkos elmék, Gyilkos számok, CSI ( mind a 3 fajta )
dalod: Beyoncé: Ave Maria, Leona Lewis: Happy, The Grenma: Hallja valaki a hangom, CoD: Búcsúlevél, Gyűlöllek
hangszered: zongora
hónapod: október
napod: csütörtök
napszakod: éjszaka, hajnal
sportod: úszás, de még azt sem annyira XD
idézeted:
“Amikor ülsz ülj; amikor állsz állj; bármit csinálsz, ne inogj.”

4. Akik megérdemlik a díjat:
AliceCullen: boldogveg.blogspot.com
Gugóca: http://gugoca-blogja.blogspot.com/
Lizzie: http://connie-story.blogspot.com/
Rami: http://nyomokban-twilightot-tartalmaz.blogspot.com/
Reni: http://reni-twilightfanfiction.blogspot.com/
Nusi: http://the-silverdiamond.blogspot.com/

5. Néhány percen belül meglesz!

Mégegyszer köszönöm a díjat, mind a 3 embertől!

2. fejezet - Ez érdekes lett

Sziasztok! meghoztam a frisst, remnélem tetszeni fog. Szeretném, ha komiznátok, mert az sokat jelentene a számomra. Előre is köszönöm! Puszi: Kittikef

2. fejezet - Ez érdekes lett

- Na, na, na jöhettek! - mondtam mosolyogva, mint a vadalma.
- Öhm, sajnos mi nem érünk rá. - mondta Andy egy szomorú mosoly kíséretében.
- Miért? - néztem rá bociszemekkel.
- Mert dolgoznunk kell. - mondta, szomorúan.
- És mikor lenne nektek jó?
- Hát talán a hétvégén, de lehet, hogy Suzy túlórázni fog.
- Értem.
- Viszont, ha valamikor lesz egy kevés időnk, ígérem ti lesztek az első pontunk. - próbált vigasztalni, ami sikerült is.
- Mikor dolgoztok?- kérdeztem csillogó szemekkel.
- Hát, ő..... - úgy tűnt, nem értette, hogy mi van, de felfogta.- d.u. 2-től, este 7-ig.
- Szuper! - mondtam, és egyet tapsoltam. - Akkor meglátogatunk.
- Tényleg? - kérdezte, és mosolygott. - Az eszméletlen jó lenne.
- Akkor ezt megbeszéltük. - mondta Rose. - Ennek nagyon örülök is, és már várom, de becsöngettek.
- Tényleg? - kérdezte csodálkozva Bells. - Akkor azt hiszem én rohanok, mert ez a tanár gyűlöl. - azzal már ott sem volt sem Ő, sem Edward.
- Nekünk is mennünk kéne. - mondták a többiek, és Belláék után mentek.
- Azt hiszem én is búcsúzom. - szólalt meg Andy, és integetni kezdett. - Már várom a látogatást.
- Én is! - kiáltottam utána.

Iskola után, Andyék munkája felé, d.u. fél három:

A nap csodásan nem akart előbújni, úgyhogy szabadon járhattunk- keltünk. Mivel sok időnk volt, benézhettünk pár boltba is. Először egy plázába mentünk, ahol volt Gucci, így nekem és Rosenak az volt az első megálló - a többieknek pedig nem volt választásuk. Itt Rose talált magának egy fekete, sötétkék színű ruhát, amihez megtalálta a tökéletes fekete cipőt. Én pedig egy fantasztikus, barna táskát találtam, és hosszas keresgélés után megtaláltam a hozzá méltó, szintén barna cipőt. Ezek után a plázában még sokat megfordultunk, de mivel elkellett indulnunk, hogy emberi tempóban odaérjünk időben Suzyékhoz, elmentünk. Azért figyeltem, hogy annyi időnk maradjon, míg betérjünk egy-két boltba, ha úgy adódik. Pár perc múlva, egy kis utcába tévedtünk, ahol nem volt más, csak panelház - és a legtöbb 10 emeletnél is nagyobb volt.
- Ennyi, kész, tutira eltévedtünk. - mondta Emmett, annyira szomorúan, hogy lassan nekem is elment a kedvem az egésztől.
- Legalább tudtok fogadni Jasperrel. - vigasztalta Rose.
- Micsoda? Miben fogadtak? - kérdezte csodálkozva Edward. - És velem miért nem fogadtak? - tette hozzá, mostmár csalódottan.
- Oh, tényleg. - figyelt fel Jasper. - Nyertem. - itt egy kevés ördögi mosoly jelent meg.
- Na? miben is? - kérdeztem mostmár én is.
- Az volt a fogadás tétje, hogy ha valamelyikőnk kiborul az út alatt, az veszít.
- És mi volt a tét? - kérdezte félve Bella. Senkinek nem voltak jó élményei ezekkel a fogadásokkal.
- Nem mondhatok viccet egy hétig. - mondta, és legörbült a szája. Senki nem röhögött azon, ahogy kinézett. - A francba! - kiáltott fel.
- Most meg mi van? - kérdezte Rose értetlenül.
- A múltkor amikor megszívatott, most visszakapja. -mondta Jasper.
- Ja! Amikor buzi voltál, arra emlékszem! - csattant fel Rose.
- Kösz. - mondta gúnyosan az én kedvesem, majd folytatta. - Most neki kell balerinának öltöznie, és minden vicc nélkül egy előadást csinálnia. 3 nap a felkészülés. - mindenki elképzelte, és egy undorodó fejet vágott.
- Ha nevettetek volna az előbb, ez elkerülhető lett volna. - puffogott Emi.
- Min? - kérdezte Bell.
- Azon a vicces pofáján amit az előbb vágott. - mondta Ed.
- Tényleg! Te miért nem nevettél, ha tudtad? - kérdezte dühösen az áldozat.
- Mert láttam, hogy milyen ruhát akarsz felvenni, és elment még az "élet"kedvem is.
- Ha...ha....ha. Nagyon vicces... - mondta gúnyosan.
- De igaza van! - mondtam, majd hozzátettem. - Kivételesen.
- Te annyira kedves vagy, tudsz róla? - mondta nekem gúnyosan Edward.
- Tudom, és ezért is szeretsz! - nevettem.
- Te mit szólsz ehhez Rose? - kérdezte Em, de nem jött válasz. Minden szem Rose felé irányult, és csak azt vártuk, hogy mondjon bármit is. Ő csak azt mutatta, hogy hallgassunk, majd egy nőre irányított minket. A nőn látszott, hogy szegény, és öreg. Egy kisbabát tartott a kezében, alig pár hónaposat. Úgy tűnt, az unokája az, de ekkor elkiáltotta magát.
- Ó, te átkozott ördög gyermeke! Miért kellett a világra jönnöd, tán ártottunk neked valamit is? Te kis fattyú, most megfizetsz mindenért! - azzal odament az utca közepére. Mivel senkit sem érdekelt a vén nyanya, ezért csak tovább mentek, sőt, volt aki meg is lökte őt, agy majd kiesett a kezéből a szegény gyermek. Ezután azt hittem, hogy elviszi egy gonosz emberhez, hogy nevelje fel, aztán a cselédje lehet, mint a filmekben, de nem így lett. Legnagyobb meglepetésemre, az utca kellős közepén, - és egyben legforgalmasabb helyén is, - lerakta a kicsit. Míg lerakta, közben is csak ordítozott.
- Te istenverte, átkozott lény, most nem menekülhetsz sorsod elől! Nem engedem, hogy tönkretedd anyádat, s engem!
Miután a földhöz ért a pici feneke, ami egy kicsit lejjebb volt, mint a többi része, elengedte, és futott be a házba. A kislány feje, egy kicsit koppant a kövezett úton, ami miatt felsírt, de hiába sírt, senki nem figyelt rá. Volt aki átlépett fölötte, ezzel még nagyobb traumát okozva, voltak viszont gonoszabbak - vagy figyelmetlenebbek, - akik ráléptek. Egy nagy, vastag bakancs akart rálépni, de mire leért volna a lába, már nem volt ott. Csodálkozva néztem körbe, vajon merre lehet, de nem találtam a szememmel. Végül egy kis nyögás jött a hátam mögül, ami bizony a kisbaba volt. Rose karjaiban feküdt, mint egy kisangyal. Az én nővérkém pedig csak figyelte, ahogy kis szemeit meresztgeti rá. Jólesett neki, és ezen nem is csodálkoztam. Mindig is egy gyerek volt az álma, de ez a vámpírság miatt nem jöhetett létre. Egy kis álldogálás után, továbbálltunk, mert a zaj a picit, még mindig megrémítette. Amikor egy nyugodtabb helyen lettünk, lerakta Rose a picit. - Hogy miért, azt a mai napig nem tudta megmagyarázni. - De a kicsi, nem hozzá ment vissza, hanem elkezdett Belláék felé mászni. A pelus ami rajta volt, aranyosan lógott kis popsiján, és amikor ment, a kis húsos lábain, azt hittem elsírom magam a meghatódottságtól. Mindenki azt hitte, hogy Bella szandálja iatt megy oda, hogy játsszon vele, de Rose számára ekkor maga a pokol következett. Bella lábát, amennyira csak tudta átölelte, és egy szót kezdett mondani, összefolyva.
-Mamamamamamamamamamama. - néhány helyen megbicsaklott, de ezt kiegyensúlyozta édes kis vékony hangjával, és nagy szemeivel, ahogy fölfele nézett Bellára. Húgom fölemelte a karjaiba, mire a kislány a nyakát kezdte szorongatni.
- Úgy tűnik téged választott anyukájának. - mondta nyugodt hangon Edward. Ekkor egy picit megszorította a kicsi kezét, aki erre felsírt. Edward nagyon megijedt, és elkezdett sajnálkozni. - Én nem, én nem is szorítottam meg erősen, én csak egy picit meg akartam simogatni! - ijedtebb képet, nem túl sokszor vágott, mint akkor. Már majdnem leszidtam volna, amikor az egyik karján, ahol kicsit felgyűrődött a ruha ujja, lila volt.
- Várj csak! - mondtam, és odaigyekeztem Bella karjaihoz. Felemeltem a kicsi ruhájának az ujját, és egy nagy, kék és sötétlila folt tátongott. - Ezt nem csinálhattad. Biztos verték. - tettem hozzá szómorúan. - Muszály rajta segítenünk, és ha azt akarja, hogy te legyél az anyja, akkor te leszel a felelős érte. No meg persze Edward. - mondtam, és a megszólított felé fordítottam a fejem. Mind a ketten csak bólintottak. Utána Edward követelte, hogy átvehesse a kislányát. Nagyon édes volt, ahog ott játszott vele, és le nem tudta venni róla a szemét.
- Holnap elmegyünk, és adunk neked nevet, meg elintézzük, hogy a családhoz tartozz. - ekkor a levegőbe dobta, mire nagyot röhögött. Körbe néztem. Em röhögött, mert annyira aranyos volt a kicsike. Jaspernek egy kedves mosoly volt az arcán, és Rose pedig... Hát, ő csak nézte szomorúan. Amikor Jazz meglátott, odasúgta, hogy most nagyon csalódott, mert azt hitte, végre lesz egy gyereke. Én csak bólintottam, és visszasúgtam, hogy megtudom érteni. Még néztem egy kicsit Roset, és amikor már majdem visszafordultam egy könnycsepp jelent meg az arcán, ami lassan egy könnycsík lett. Amikor észrevette, hogy mit csinált, elsuhant. Én utána akartam menni, de Jasper megelőzött. Nagyon élt benne a testvéri szeretet.

Rose szemszögéből:

Csak arra tudtam gondolni, hogy miért. Erre az egy kérdésre kerestem a választ, miközben a könnyeim patagzottak. Nem értettem, hogy nekem miért nem lehet sohase szerencsém. Mindig Belláéknak volt. Amikor úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok, kiadtam magamból, mert tudtam, ha nem, csak rosszabb lesz mindenki számára. Nagyot ordítottam, és elkezdtem hangosan sorolni a bánatomat.
- Eleinte mindeen annyira csodás volt, aztán megjelentél te ördög, te fajankó. - sírtam. - Mindent tönkretettél, ó, mondd meg miért kellett, hogy megismerjelek, te csaló, te galád. - ordítoztam a semmibe. Ekkor vettem észre, hogy egy erdőbe értem. Azt sem tudtam, merről jöttem, de nem érdekelt. - És miután bekövetkezett életem legszörnyűbb órái, még meg sem halhattam, mert jött Carlisle, és "megmentett". Nem kértem tőle, és ha megkérdezett volna, azt feleltem volna, hogy nem nem kell. Abnormális, ha valaki sokat él. Igen, minden bizonyára, de nem. Nem érdekelte a véleményem, csak belém mélyesztette a fogait, és újabb gyötrelmek sorozata kezdődött. Majd... - szipogtam. - majd azt hittem, már minden rendbe jött, de nem Jött a kis Bellácska, és elcsábította Edet. Amikor pedig ott hagyta, majdnem megölte agát, összeomlott. Gyűlölöm még most is amiatt, amit tettek egymással, és magukkal. - egy újabb ordíás. - Majd megint minden rendbe jött, de most jöttél te kicsi édeske. - Nem értettem miért mondtam édeskét, és amint ez elhagyta a számat, még jobban sírtam. - Neked se lettem elég jó! Miért nem vagyok senkinek se jó? Mindenki meglenne nélkülem. Emmet se hiányolna, hisz már volt rá példa, hogy megcsalt. Semmit sem értek. A többieknek meg mindegy. Alli tud egyedül is vásárolni, így is mindig kettéválunk a boltokban. Bellának és Edwardnak, már ugye jobb dolga van. - még mindig szipogtam. - Esmee és Carlisle pedig már eleget szenvedtek miattam a tanárokkal, akik folyamatosan behívták őket, mert hogy nem tudok viselkedni. - itt abbahagytam és csak sírtam. Leültem egy fára, és csak vártam, hogy megnyugodjak. Egy fél perccel később leült valaki mellém, és megfogta a vele ellentétes vállamat.
- És velem mi lenne? - hallottam meg Jazz hangját.
- Mindent hallottál? - néztem rá könnyes szemekkel, és elszégyelltem magam, hogy őt kihagytam.
- Igen. Nem értelek. Tudod jól, hogy Emmettnek, hiába csal meg, csak te élteted. Esme és Carlisle pedig szeretetből nem szólnak rád, mert fontos vagy nekik. Alli pedig nem is tudná nélküled elképzelni az életét, hisz akkor ki segít neki Bella rendberakásában, és a többiekében. - itt egy kicsit elgondolkodott. - Akkor Bellát már mondtam. - mormolta. -Ó, igen. Edwardnak pedig azért vagy szükséges, mert ha nem vagy vele, akkor belezúghat egy másik nőbe is, de te így szereted a családodat, ezért mindig fejbe kólintod, ha ezt csinálja. - itt már kezdtem megnyugodni, de nem csak a Jasper miatt keltett nyugalom hullámok miatt, hanem mert most vettem észre, hogy ha ez mind igaz, talán mégsem vagyok annyira haszontalan. De ekkor egy újabb kérdés ötlött a fejembe.
- És te? - kérdeztem hirtelen. Ő csak bambán nézett rám. - Neked miért vagyok fontos?
- Hülyéskedsz? - mosolyra húzta a száját. - Hiszen ikrek vagyunk.
- Na, de most komolyan, neked én miért kellek?
- Most mondtam el. Ha te nem lennél, a családunk szétszakadna, én pedig ez ellen nem tudok tenni.
- Köszönöm. - mosolyodtam el, és levette a vállamról a kezét.
- Amúgy meg ha annyira akarsz kisbabát, miért nem mész el az árvaházba. - azzal fölállt, és fölsegített.
- Még meggondolom, de nem csak nekem kell beleegyeznem. - mondtam, és Emmettre gondoltam.
- Ugyanmár, ő mindenben benne van. - legyintett. - Egy kisbaba, lehet, hogy őt is boldoggá tenné.
- Igazad lehet. - mondtam. - Köszönöm mégegyszer.
- Ne köszönd meg már ilyen sokszor, még a végén kényelmetlenül fogom érezni magam. - erre egy gonosz mosoly húzódott a számra, de mielőtt a szívatásba kezdhettem volna, az érzelmeivel leállított.- Ezt inkább ne. - mondta, és a karomnál fogva húzott, hogy menjünk. Én kikaptam a kezem, és magamtól mentem. Mosolyogtam, mint a vadkörte, mert végre rájöttem, hogy fontos vagyok. Mikor hazaértünk, levette rólam azt a hullámot, ami elnyelte a gonsozságoat, de nem szívta el mind, így eszembe jutott, és mielőtt a házba értünk volna, rázendítettem.
- Ja, és Jasper.
- Igen? - kérdezte csodálkozva.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm.... - és ezt így folytattam, mire ő próbálta visszajuttatni hozzám a nyugalmát, de elkésett. Ekkor megijedt. Úgy tűnt, tényleg kellemetlen volt ez számára, és inkább elnevettem magam rajta, mintsemhogy tovább szivassam. Bent meghallottam, ahogy a kicsi sír, és Edwardék veszekednek. Rögtön felmentem, mire egy borzalmas látvány tárult a szemem elé....